Olvassa el a döntősöket!

2021 2019 2018 2017

Kulcsár István: Ásó-kapa

A megállóban állok és várom a buszt. Unalmamban a bódé üvegfalában elhelyezett reklámokat olvasgatom: biztos szer fejfájás ellen, habzóbor, novellapályázat, bábelőadás felnőtteknek.

Nem is értem, hogy nem vettem észre előbb: ketten vagyunk a megállóban, a járda szélén egy fiatal lány is a buszra vár. Magas, karcsú, szőke, a legszebb lábakkal, amelyeket valaha láttam. Nem értem, mi történik velem, hirtelen belémvág, hogy ő az, akiről világéletemben álmodtam, akivel le tudnám és akivel le is fogom élni az életemet.

Nem töröm a fejemet azon, hogyan ismerkedem meg vele, hogyan adom a tudtára, hogy a sors egymásnak teremtett bennünket, boldogok leszünk. Ámbár mi van akkor, ha férjes asszony, ha vőlegénye vagy egyszerűen csak pasija van, akivel már össze is bútorozott? Majd könnyedén túlteszi magát rajta, akárcsak én. Hiszen mi kizárólag egymással lehetünk és leszünk igazán boldogok.

Átfut az agyamon, bár a boldogságunk szempontjából közömbös, hogy ki is lehet ez a lány. Recepciós egy szállodában, szerb-horvát szakos bölcsészhallgató, manikűrös, könyvkötő, mentős diszpécser, óvónő, fizikus. Teljesen mindegy. Nem ezért szeretem, hanem egyszerűen azért, mert ő – ő. Az én szerelmem, jövendő társam, aki a sírig elkísér, ásó-kapa, nagyharang.

A sarkon befordul a busz.

Én meg – lelki szemeim megerőltetése nélkül is – látom a jövőnket. Az anyakönyvvezető előtt. Ő földig érő menyasszonyi ruhában, én sötét öltönyben, ha kívánja, szmokingban. Nászút egy Földközi-tengeri turistahajó kabinjában, azután Genova, Athén, Isztambul, Haifa, Alexandria utcáin sétálva. Mindig kéz a kézben. A bútorüzletben, ahol a lakásunk berendezését válogatjuk. Mindent ráhagyok. Garnitúrát, szőnyeget, konyhaszekrényt – azt veszünk, amit ő mond. Hiszen kettőnk közül ő a praktikusabb, és különben is ragyogó az ízlése.

Reggelenként én kelek fel korábban. Megfőzöm és – mert úgy szereti – ágyba viszem a kávéját. Hétköznap a munkahelyünkön ebédelünk, a vacsorának valót én vásárolom meg, ő készíti el. Én mosogatok, én porszívózok, ő mos és vasal.

Esténként színházba, moziba, bulizni járunk. Én jól megvagyok klasszikus zene nékül is, de az ő kedvéért elmegyek vele operába, hangversenyre. Nagy focirajongó lévén, vasárnap délutánonként a régi haverokkal együtt ott vagyok a nagyobb meccseken, utána beülünk egy pofa sörre. Ő ezt hang nélkül tudomásul veszi. Rendszeresen velem tart a sarki edzőterembe. Egyébként közös barátaink vannak, főként házaspárok, hol azok jönnek hozzánk vendégségbe, hol mi hozzájuk. Nyaranta a tengernél lazítunk.

Már három éve éve élünk felhőtlen boldogságban (mindössze kétszer vesztünk össze, akkor sem komolyan), amikor elhatározzuk, hogy ideje fiatal házasból fiatal szülővé előlépni. Kilenc hónap múlva megszületik Timi, két és fél évre rá a kisöccse, Botond. Csak szeretetet látnak maguk körül, testben, lélekben egészségesen fejlődnek. Timi már tizenegy esztendős korában ifjúsági sakkbajnok, Botond a matematika diákolimpián végez a második helyen. Szigorú szabály, hogy esténként összedugjuk a fejünket, beszámolunk egymásnak az elvégzettekről, – családi szótárunk szerint – „kiértékeljük a napot”.

És ebben a mederben folytatódik. Gyerekek házassága, unokák, nyugdíj. Az utóbbi nem sok, de azért tisztességesen megélünk belőle. Sok időt töltünk otthon, megjegyzem, mind ritkábban nézünk televíziót. Olvasunk, beszélgetünk. Még mindig nem unjuk egymást. Változatlanul gyakran járunk össze a barátainkkal. Politika kizárva.

A busz megáll. Ő felszáll anélkül, hogy megfordulna, és mielőtt még felocsúdnék, a jármű megindul, én pedig ott maradok a megállóban.

Két perc múlva apró, göndörhajú, vörös lány áll meg mellettem a buszra várva. Hirtelen belém hasít: az imént tévedtem.