Olvassa el a döntősöket!

2021 2019 2018 2017

Sárközi Andrea: Tabula rasa

2017. szeptember 18-a van. Este 6 óra 24 perc. Itt állok a Wesselényi utca és az

Erzsébet körút sarkán és várom, hogy megtörténjen. Gyermekkoromban nagyapám

arra tanított, hogy ha összeszorítom a szempilláimat, bármikor el tudok aludni, és

ha tiszta szívvel, nagyon erősen kívánok valamit, az megtörténik… Hát most

inszomniás vagyok, a szívem is sokszor bepiszkolódott, és elég félszegen kívángatok

már bármit is.

Azért mégis itt állok, és próbálok erősen hinni. Valahogyan összekaparom

gyermekkorom maradványait, hátha a naivitásom segítene a nagy megvalósulás

projektben. Ácsorgok, és közben elképzelem, hogyan fog megtörténni:

megérkezel, sanda félmosollyal rámnézel, még meglepetést is színlelsz, mintha

csak véletlenül vetődtél volna ide. Zavarodban nem is tudod, hogyan köszönts egy

év után, pedig idefelé úton már biztos elképzelted te is. Én meg… én meg nem is

tudom. Talán legszívesebben várnám, hogy csak úgy a beleegyezésem nélkül

történjen valami. Csak úgy ajándékként. Hogy ne nekem kelljen már mindig tenni

a dolgokért. Vagy talán kifakadnék egyből.

Vagy talán csak “beszélnem kéne, mélyen a szemedbe néznem.”1 Elmondanám,

hogy milyen kimondhatatlanul dühös vagyok Rád, amiért nem tudtad azt, amit

sosem tudattam Veled. Beleremegne az orrcimpám is a frecsegő gyűlöletbe, amivel

számonkérném a számonkérhetetlent. Mert hiszen tudnod kellett volna. Minden,

amit én tudok, az nyilván ott van Benned is. Szóval Te is ugyanúgy tudod, ugyanúgy

érzed, és ugyanúgy nem teszel semmit, ahogyan én sem. Hát erről szól az egész.

Kőzetlemezként egymás felé lökődés helyett távolodunk, félrecsúszunk,

kölcsönösen leláncoljuk a másikat. Mert míg Te földbe gyökerezett lábakkal állsz,

addig én sem mozdulhatok. S az egész nevetséges helyzet analízis-paralízise, hogy

csakis énmiattam Te sem fogsz. Tükrei vagyunk egymásnak. Repedezettségüket

takargató, álfényes, zsúfolt képet mutató, tehetetlen tükrök.

Fortyogok a dühtől, amiért nem vállalod magadra az egészet. Pedig nem lehet a Te

hibád, valóban. Csak egy részét mutatom ki annak, hogy igazából mennyire

szeretlek. Nem tudom, mekkora részét, mert fogalmam sincs, mennyi az egész…

hogy hol van a határa, ha van neki egyáltalán. Nem lenne elég annyit mondanom,

hogy felelősséggel tartozom érted, hogy vállalnom kell terheidet és bűneidet is.

Nem, a kapocs közöttünk erősebb, több: ha egyszer számot kell adnom az út

végén, és ott állok az ítélőszék előtt, akkor azt mondják majd, hogy az én

életemről beszélnem nem elég. Hogy a bennem élő lélek meghatározhatatlan

részben, vagy egészben talán benne élt még valakiben, aki éppolyan mint én, és

mégis az ellenkező. El kell majd számolnom a Te életeddel is ahhoz, hogy békére

találjak. Azzal is, aminek nem voltam, nem lehettem a része. Odafönt ezt biztosan

a tudatlanság bűnének nevezik. ..

1 Szabó Balázs Bandája Nincs idő című dalából

Te erre nem reagálsz, nem is lehet. Ezek olyan mondatok, amik monológnak

hivatottak lenni. Ezért lefagysz, rámmeredsz, tanácstalanságodban Te is csak

vársz. Mint én várok már időtlen idők óta.

És akkor megtörténik. Úgy, hogy észre sem vesszük, mert az ilyet, azt mondják,

nem szokás, majd csak madártávlatból. Csak érzem a pillanat váó-faktorát:

megszán az Isten és közbelép. Elfeledtet velünk minden sérelmet és elvárást, és

néma hazugságot, és félrecsúszott szót, és régtől cipelt megbánatlan keresztet.

Nem tesz semmi mást, csak ami elmúlt, azt tényleg megszünteti, és akkor mi

hirtelen tisztán állunk egymás előtt… Kegyelemként ajándékba kapunk két fél üres

lapot, egyetlen tabula rasát .

Persze a 2017. szeptember 18-ai énem igazából már tudja, hogy tévedés volt az

egész. Valószínűleg unottan ücsörög a járdaszegélyen egy cigit csócsálgatva és

cinikusan várja, hogy “na, élet, lepj meg végre!” De talán ő maga futna el. A

felnőtt-való a gyermek-igazság elől.

A szempilláim összeszorítása sem gyógyítja az inszomniám.

Téged sem tudtalak elég tiszta szívvel, elég erősen várni...