Erzsébet körút sarkán és várom, hogy megtörténjen. Gyermekkoromban nagyapám
arra tanított, hogy ha összeszorítom a szempilláimat, bármikor el tudok aludni, és
ha tiszta szívvel, nagyon erősen kívánok valamit, az megtörténik… Hát most
inszomniás vagyok, a szívem is sokszor bepiszkolódott, és elég félszegen kívángatok
már bármit is.
Azért mégis itt állok, és próbálok erősen hinni. Valahogyan összekaparom
gyermekkorom maradványait, hátha a naivitásom segítene a nagy megvalósulás
projektben. Ácsorgok, és közben elképzelem, hogyan fog megtörténni:
megérkezel, sanda félmosollyal rámnézel, még meglepetést is színlelsz, mintha
csak véletlenül vetődtél volna ide. Zavarodban nem is tudod, hogyan köszönts egy
év után, pedig idefelé úton már biztos elképzelted te is. Én meg… én meg nem is
tudom. Talán legszívesebben várnám, hogy csak úgy a beleegyezésem nélkül
történjen valami. Csak úgy ajándékként. Hogy ne nekem kelljen már mindig tenni
a dolgokért. Vagy talán kifakadnék egyből.
Vagy talán csak “beszélnem kéne, mélyen a szemedbe néznem.”1 Elmondanám,
hogy milyen kimondhatatlanul dühös vagyok Rád, amiért nem tudtad azt, amit
sosem tudattam Veled. Beleremegne az orrcimpám is a frecsegő gyűlöletbe, amivel
számonkérném a számonkérhetetlent. Mert hiszen tudnod kellett volna. Minden,
amit én tudok, az nyilván ott van Benned is. Szóval Te is ugyanúgy tudod, ugyanúgy
érzed, és ugyanúgy nem teszel semmit, ahogyan én sem. Hát erről szól az egész.
Kőzetlemezként egymás felé lökődés helyett távolodunk, félrecsúszunk,
kölcsönösen leláncoljuk a másikat. Mert míg Te földbe gyökerezett lábakkal állsz,
addig én sem mozdulhatok. S az egész nevetséges helyzet analízis-paralízise, hogy
csakis énmiattam Te sem fogsz. Tükrei vagyunk egymásnak. Repedezettségüket
takargató, álfényes, zsúfolt képet mutató, tehetetlen tükrök.
Fortyogok a dühtől, amiért nem vállalod magadra az egészet. Pedig nem lehet a Te
hibád, valóban. Csak egy részét mutatom ki annak, hogy igazából mennyire
szeretlek. Nem tudom, mekkora részét, mert fogalmam sincs, mennyi az egész…
hogy hol van a határa, ha van neki egyáltalán. Nem lenne elég annyit mondanom,
hogy felelősséggel tartozom érted, hogy vállalnom kell terheidet és bűneidet is.
Nem, a kapocs közöttünk erősebb, több: ha egyszer számot kell adnom az út
végén, és ott állok az ítélőszék előtt, akkor azt mondják majd, hogy az én
életemről beszélnem nem elég. Hogy a bennem élő lélek meghatározhatatlan
részben, vagy egészben talán benne élt még valakiben, aki éppolyan mint én, és
mégis az ellenkező. El kell majd számolnom a Te életeddel is ahhoz, hogy békére
találjak. Azzal is, aminek nem voltam, nem lehettem a része. Odafönt ezt biztosan
a tudatlanság bűnének nevezik. ..
1 Szabó Balázs Bandája Nincs idő című dalából
Te erre nem reagálsz, nem is lehet. Ezek olyan mondatok, amik monológnak
hivatottak lenni. Ezért lefagysz, rámmeredsz, tanácstalanságodban Te is csak
vársz. Mint én várok már időtlen idők óta.
És akkor megtörténik. Úgy, hogy észre sem vesszük, mert az ilyet, azt mondják,
nem szokás, majd csak madártávlatból. Csak érzem a pillanat váó-faktorát:
megszán az Isten és közbelép. Elfeledtet velünk minden sérelmet és elvárást, és
néma hazugságot, és félrecsúszott szót, és régtől cipelt megbánatlan keresztet.
Nem tesz semmi mást, csak ami elmúlt, azt tényleg megszünteti, és akkor mi
hirtelen tisztán állunk egymás előtt… Kegyelemként ajándékba kapunk két fél üres
lapot, egyetlen tabula rasát .
Persze a 2017. szeptember 18-ai énem igazából már tudja, hogy tévedés volt az
egész. Valószínűleg unottan ücsörög a járdaszegélyen egy cigit csócsálgatva és
cinikusan várja, hogy “na, élet, lepj meg végre!” De talán ő maga futna el. A
felnőtt-való a gyermek-igazság elől.
A szempilláim összeszorítása sem gyógyítja az inszomniám.
Téged sem tudtalak elég tiszta szívvel, elég erősen várni...
