Olvassa el a döntősöket!

2021 2019 2018 2017

Welbach Lola: A GÓTH IRÉN-SZAG

Egyszer hívott be magukhoz Góth Irén.

A városban, ahol gyerekek voltunk, mindig novemberi alkonyat volt. Mindig volt az égen egy vörös repedés, mintha lent a Földön rémületes és nagyszabású dolgok történnének. Például csatajelenet, hatalmas, ágaskodó lovakkal, akik túl nagy szemfehérjéjükből könyörgő tekintettel néznek ránk, meg ilyesmik. Pedig nem: a mi örökös alkonyatunkban csak felnőttek mentek hazafelé a munkából, vagy gyerekek az iskolából.

Az osztályunkban kétfélék voltak a gyerekek: a tükörmozaik-kerítésesek és a szegény-szégyenkezők. Góth Irén és én az utóbbiak táborába tartoztunk, de érdekes módon ez nem izgatott minket. Szégyenünket örököltük, s úgy belaktuk, mint egy kopott kabátot, amit évekig nem nő ki az ember.

Ahogy Irén ötödikben az iskolánkba került, rögtön barátnők lettünk.

– Neked nincsenek is szüleid, csak a dilis öreganyád! – csúfolták őt a rátarti, tükörmozaikos lányok. Amiben volt igazság, mert soha nem hozta-vitte őt szülő, mindig egyedül járt.

– De van anyukám, szép anyukám van – kiabált vissza Irén, és nem sírt vagy dühöngött, hanem nevetett. Ettől még jobban megkedveltem.

– Szereted az EDDÁ-t? – kérdezte – Csövik. Én is az vagyok. A nadrágomat én szűkítettem le. – Nyurga, gebe kis testén mindig kockás inget viselt. Gombszeme hosszú frufru alól pislogott, tövig rágott körmei voltak.

Már hetedikesek voltunk, mikor egy pénteken hazafelé menet váratlanul megkérdezte:

– Bejössz? Megmutatom, mit vettem fel a rádióból.

Mi soha nem mentük át egymáshoz, szülőkről nem beszéltünk, ez kimondatlan szabály volt köztünk, amit a gyerekek tapintatosságával tartottunk be. Legnagyobb titkainkat egymás elől is takartuk, illetve nem is tudtuk, hogy azok titkok. Egyszerűen csak nem beszéltünk bizonyos dolgokról. De akkor még nem voltunk szomorúak, csak később, mikor felnőttünk és ránéztünk ezekre a lassú évekre.

Barátságunk tehát megérett a behívásra. Nagy dolog volt ez. Addig csak a foghíjas deszkakerítésen át lestem be hozzájuk, néztem udvarukon az ideges, mindig csaholó kiskutyát, a szétdobált, törött bútorokat, lukas lábost. Meg a nagyanyját, egy lompos öregasszonyt, aki vagy morogva motoszkált a saras udvaron, vagy bámulatos trágárságokat kiabált a házban, amiket az utcán is tisztán lehetett hallani.

Megálltunk a kapu előtt.

– Na, bejössz? Mama pénteken mindig a nagyboltba megy, most nincs itthon.

Bementem, persze. Nagyon furcsa volt, még vissza is néztem az utcára: ott szoktunk állni mikor órákig búcsúzkodunk, ez tehát ilyen bentről. A konyhában bűz volt, legyek dongtak valami edény körül. Ételmaradékok és roncsolt, ócska tárgyak masszája borított minden felületet. Irén szótlanul vezetett a szobába. Ott, az addigi büdösséghez további pisi- és kölniszag adódott.

Az ablakokra akasztott pokrócokon szűrve jött át némi fény, hatalmas rendetlenség tompa körvonalait láttam, a szoba közepén nagy ágyat. Szemem megszokta a félhomályt. A szürke ágyneműben feküdt valaki. Egy nő. Engem nézett, egy szót sem szólt. Ahogy ki tudtam venni, gyönyörű, fekete hajú, fehér bőrű, kövérkés Hófehérke volt. Irén tekergette a kazettát, töredékek szólaltak meg egy-egy számból, közben odaszólt a nőnek:

– Anyu, ő a barátnőm, mutasd meg neki a kölnid! – Aztán nekem mondta, büszkén: – Megszagolod anyu kölnijét? Francia!

– Csókolom, meg.

A Hófehérke-szerű nő némán nyújtotta az üveget, elvettem. Charlie kölni. Irén közben megtalálta a dalt. Meghallgattuk, majd udvariasan eliszkoltam.

Ez rég történt, de ha azóta bárhol, bármikor meghallom azt a számot, rögtön jön a szag. Állott pisi, kosz, Charlie kölni. Irén egy gyors mozdulattal elsimítja frufruját, gombszeme csillog. Amíg él, el nem felejti, hogy a múltat ki nem tépheti…