Piros van. Várakozom. A rádióban megszólalnak a hírek. Egy néni a gyalogátkelőn. Bottal a kezében lassan lépked, a mozdulatokat egyszerre hatja át a fájdalom és a küzdelem. Hirtelen rám néz, majd felém int. Léptei irányt váltanak, ide jön. Sietne, de az évek gyötrelme és a csikorgó ízületek megnehezítik az elhatározás tetté válását. A lámpa még mindig piros. Botjával megkocogtatja a jobb oldali ajtó üvegét. Int, nyissam ki. Meglepődve és kíváncsian megteszem. A néni felemeli a botot, megkapaszkodik az ajtóban, és beül. „A postára, legyen szíves”. Csodálkozom. A lámpa zöldre vált, és mi elindulunk. Csend van. Örökkévalóság. Haladok a posta felé. A helyzet szürrealitásán tűnődöm. Egy idegen beül az autómba, és kedvesen, de utasít. Én pedig hagyom. Nincs mit tenni, hajt a kíváncsiság.
A néni megtöri a csendet. Látta, egyedül ülök a kocsiban. Úgy tűnt neki, nem sietek különösebben. Bólogatok. Neki a postára kell mennie és a gyógyszertárba. Kisnyugdíjas. Büszke, ezért nyíltan mégse panaszkodik, csak a sorok között. Nehezen jár. A gyógyszere elfogyott. Taxira nem futja, elindult hát gyalog. A csípőjét már kétszer műtötték, a térde sem az igazi. Lassan, de odaért volna gyalogszerrel is – mondja. Nem kérdezek. Tanítónő volt, a férje katona. Már meghalt, szívroham. Szép életük volt – meséli. A gyerekek külföldön élnek. A lánya Ausztráliába ment férjhez és két csodaszép kislánya van. Megmutatja őket. Udvariasan mosolygok. A fia Angliában él, mérnök, öreglegény. Ritkán látogatják. Tanulni mentek, majd jött egy szerelem, egy állásajánlat. Maradtak. Eleinte még levelet váltottak, postán. Majd jött a telefon. Régen évente jártak haza. Ma már nem. Régen naponta beszéltek. Ma már nem. Az unokák szépek, de sajnos nem értik a magyar nyelvet. A néni pár szót tud angolul, büszkén demonstrálja. A szemében fájdalom, szája szélén mosoly lapul. Szeretettel beszél róluk. Büszke rájuk. Nekik már könnyebb, mint amilyen nekünk volt – mondja.
Ül az anyósülésen, szívbe markolóan méltóságteljes. Nem vádol senkit. Mégis mély szomorúság lengi be a teret. A jelen szomorúsága. Egyedül maradt. Egy idegen kocsijában ül. Fájnak a mozdulatok, sajognak az ízületek, és hát a szív. Az minden este megszakad, és minden reggel a darabokat összeragasztva indul újra a nap. Reménnyel telve élteti a tudat, hogy a gyermekeinek már könnyű és jó élete van. Az unokák szépek és egészségesek. Ez elég egy újabb naphoz. Egy következőhöz.
A postához érünk. Rám mosolyog, megköszöni, majd lassan kiszáll a kocsiból. Elindul. Nézem a távolodó lépteket. Egy életnyi küzdelem.
Elindulok. Már nincs kedvem Madonnához, sem a rádióhoz. Ülök csendben a volán mögött és a szüleimre gondolok.
