Döntős alkotások

2023 2022 2021 2019 2018 2017

Horvát Rozi: A POSTÁRA, LEGYEN SZÍVES!

A kocsiban hangosan szól a rádió. A volánon az ujjaimmal dobolom a ritmust, és a világ leghamisabb énekhangján Madonnával együtt éneklem a refrént. Gyorsan átgondolom, mi minden vár ma még rám. Hiába, kevés ez a hétvége. A napok rövidsége szélmalomharcként tornyosul fölém, s mint egy modern kori Don Quijote, minden egyes reggel újra harcba indulok. A gondolataim cikáznak a találkozók és a tennivalók rengetege között. Ajándékot kell venni a keresztgyerekeknek. A nagynéninek szülinapja van. Andinak esküvője volt. Rozi épp itthon van. És én is. Itthon vagyok. A szülővárosomban. Minden egyes alkalommal, amikor a gondolataim a szülőváros, az otthon-témához kalandoznak, egyszerre önt el egy jóleső, a gyermekkori idillből táplálkozó érzés és egy búskomor, itt már nem is vagyok igazán otthon hangulat. Hogy is lehetnék. 15 éve nem élek itt. Egy látogató vagyok. Egy imposztor. Ha hazajövök, azt játszom, egy vagyok a helyiek közül. Emlékből és rutinból játszom. Zsigerből. Kaméleonként idomulok a közeghez. Kívülről vidám vagyok, de a lelkem sír. Siratom a gyerekkort, a régmúltat, az idillt. Már nem vagyok itt igazán otthon, és ez fáj.

Piros van. Várakozom. A rádióban megszólalnak a hírek. Egy néni a gyalogátkelőn. Bottal a kezében lassan lépked, a mozdulatokat egyszerre hatja át a fájdalom és a küzdelem. Hirtelen rám néz, majd felém int. Léptei irányt váltanak, ide jön. Sietne, de az évek gyötrelme és a csikorgó ízületek megnehezítik az elhatározás tetté válását. A lámpa még mindig piros. Botjával megkocogtatja a jobb oldali ajtó üvegét. Int, nyissam ki. Meglepődve és kíváncsian megteszem. A néni felemeli a botot, megkapaszkodik az ajtóban, és beül. „A postára, legyen szíves”. Csodálkozom. A lámpa zöldre vált, és mi elindulunk. Csend van. Örökkévalóság. Haladok a posta felé. A helyzet szürrealitásán tűnődöm. Egy idegen beül az autómba, és kedvesen, de utasít. Én pedig hagyom. Nincs mit tenni, hajt a kíváncsiság.

A néni megtöri a csendet. Látta, egyedül ülök a kocsiban. Úgy tűnt neki, nem sietek különösebben. Bólogatok. Neki a postára kell mennie és a gyógyszertárba. Kisnyugdíjas. Büszke, ezért nyíltan mégse panaszkodik, csak a sorok között. Nehezen jár. A gyógyszere elfogyott. Taxira nem futja, elindult hát gyalog. A csípőjét már kétszer műtötték, a térde sem az igazi. Lassan, de odaért volna gyalogszerrel is – mondja. Nem kérdezek. Tanítónő volt, a férje katona. Már meghalt, szívroham. Szép életük volt – meséli. A gyerekek külföldön élnek. A lánya Ausztráliába ment férjhez és két csodaszép kislánya van. Megmutatja őket. Udvariasan mosolygok. A fia Angliában él, mérnök, öreglegény. Ritkán látogatják. Tanulni mentek, majd jött egy szerelem, egy állásajánlat. Maradtak. Eleinte még levelet váltottak, postán. Majd jött a telefon. Régen évente jártak haza. Ma már nem. Régen naponta beszéltek. Ma már nem. Az unokák szépek, de sajnos nem értik a magyar nyelvet. A néni pár szót tud angolul, büszkén demonstrálja. A szemében fájdalom, szája szélén mosoly lapul. Szeretettel beszél róluk. Büszke rájuk. Nekik már könnyebb, mint amilyen nekünk volt – mondja.

Ül az anyósülésen, szívbe markolóan méltóságteljes. Nem vádol senkit. Mégis mély szomorúság lengi be a teret. A jelen szomorúsága. Egyedül maradt. Egy idegen kocsijában ül. Fájnak a mozdulatok, sajognak az ízületek, és hát a szív. Az minden este megszakad, és minden reggel a darabokat összeragasztva indul újra a nap. Reménnyel telve élteti a tudat, hogy a gyermekeinek már könnyű és jó élete van. Az unokák szépek és egészségesek. Ez elég egy újabb naphoz. Egy következőhöz.

A postához érünk. Rám mosolyog, megköszöni, majd lassan kiszáll a kocsiból. Elindul. Nézem a távolodó lépteket. Egy életnyi küzdelem.

Elindulok. Már nincs kedvem Madonnához, sem a rádióhoz. Ülök csendben a volán mögött és a szüleimre gondolok.