Guczogi Annamária: APÁM MEG ÉN
– Voltam Klári néninél múlt héten, megint kínozza a reuma. – Szegény – mondom, de közben arra gondolok, hogy kezdünk olyanok lenni, mint az öregasszonyok a temetőben. Régen apámmal együtt röhögtünk volna ezen, most visszamélyed a telefonjába. A lángos zsíros, a sör tűrhető, bár jobban vágynék valami töményre. Haverok, ütős zene, buli, pia. Majdnem. Körülnézek, az asztalunktól nem látni a Balatont, a vendéglő fabódéja és egy sörreklám kitakarja. Körülöttünk családok ülnek ordibáló porontyokkal, a színpadon gospel kórus énekel, májushoz képest meglepően hideg szél fúj. Nem gondoltam volna, hogy egy hétvége apámmal ennyire megvisel, Pesten még jó ötletnek tűnt. Miután Juli kidobott, nem vágytam rá, hogy folyton összefussunk a koliban, apám meg teljesen odavolt, hogy végre hajlandó vagyok közös programot szervezni vele. A lángososnál formás csaj áll, jobb híján őt nézem. Előveszem a telefonomat, de persze Juli nem hívott, inkább elmegyek még egy kör sörért, egy srác csapolja, miután odaadja, átkarolja a csaj vállát, úgy fest, mint egy büszke autótulaj. Megvonom a vállam, apám még mindig üzleti e-maileket ír, de lehet, hogy csak az idővonalát görgeti, hogy addig se kelljen velem kínlódnia. Délelőtt próbált velem beszélgetni a vizsgákról, tetszett neki az irány, mert nincs benne se anyám, se az ő nője és mégis jobb, mintha a Forma1-ről dumálnánk, de mostanra elhalt a téma. A gospelesek végre befejezik a kornyikálást, átrendezik a színpadot, nyolctól utcabál, apám nem úgy néz ki, mint aki indulni akar. A senior zenekar a nevéhez képest meglepően jól tolja, a színpad előtt álló gyerekek veszik a stílusváltást, két kislány pörgős szoknyában ugrándozik, az egyik apuka a kezével a metál jelét mutatja, a kislány meg utána, úgy rázza a szőke haját, mintha valami zúzós rocker lenne. A másik gyerek odaszalad az apjához, ahogy felkapja és feldobja a levegőbe a kislány sikít, aztán nevet, de olyan hangosan, hogy a zenélő öregfiúk is felnéznek. Nincs ez így jól. Az én apám is ugyanígy emelt fel engem, ő volt a legerősebb, tőle tanultam úszni, biciklizni, horgászni, bár azt utálom. Emlékszem, amikor harmadikban megtetszett nekem a Lujzi, gyönyörű vörös haja volt, apámmal a kamrában álltunk, akkor beszéltünk először a lányokról, a baracklekvárok és az ecetes uborkák között. Most meg itt ülünk, mint két idegen, akiket a sors összezárt egy elakadt liftben. A zenekar a Csókkirályt játssza, felhajtom a sört, és felállok, rátámaszkodom az asztalra. – Még van söröm, köszi. – Arra gondoltam, hogy úszok egyet. Jössz? – Megbolondultál? – kérdezi, de tetszik a hang, ahogy mondja. Lehet – mondom. Farkasszemet nézünk, most először nézzük meg egymást péntek óta igazán. – Nincs fürdőruhám… – Mi vagy te, valami hisztis vénkisasszony? Elmosolyodik, és végre feláll. Megkéri a pultos lányt, hogy őrizze meg a telefonunkat, a lépcsőnél alsónadrágra vetkőzünk, nincsen még elég sötét, de türelmetlen vagyok. A túloldalon Badacsony fényei látszanak és a viharjelzés, de legalább csöndesedett a szél. A víz hideg, én úszom elől, apám utánam, szótlanul, gyors karcsapások, Keszthely felé megyünk, egész sokáig. Elég lesz – mondja egyszer csak, akkor már legalább három stranddal odébb járunk, visszafordulunk. Már nagyon sötét van, remélem, hogy jófelé úszunk, most ő van elől, biztos a dolgában, és ez megnyugtat. Amikor kimászunk a lépcsőn remeg a lábam, és kegyetlenül fázom, még szól az utcabál, alsógatyában keressük a ruháinkat, végig a parton, eredménytelenül. Kínunkban röhögünk, apám ádámkosztümben megy oda a vendéglőhöz. A csaj sikertelenül próbálja visszatartani a nevetését, szerez nekünk valahonnan két takarót, így sétálunk haza az utcán, apám morog, hogy piszkos tolvajok, de azért elmosolyodik, mikor rám néz. Egész halkan még ideszűrődik az utcabál, múlnak a gyermekévek, énekli egy érdes hang, de engem most nem érdekel, mert itt vagyunk apám meg én, és csak beszélgetünk, egészen úgy, mint akik hirtelen rájöttek, hogy igazából egy nyelvet beszélnek.
