Laci bácsi két mankóra támaszkodva elvánszorgott a hintaszékig, jajgatások közepette elhelyezkedett benne, s úgy nézte a szorgalmasan munkálkodó Kati nénit. Ilyenkor az öregasszony felegyenesedett, kezét csípőre rakta, mellét kidüllesztette, s harsányan szidta az öregembert. – Már megint itt lopod a napot te semmirekellő? – Laci bácsi a szidást meghallgatta, de nem hagyta szó nélkül. – Gyönyörködöm a kertedben Kati. Mindenki gyönyörködik benne, én miért ne tenném? Ne legyél már olyan mérges, megárt a szépségednek! – mondta. – Gúnyolódol rajtam vénember? – kötözködött tovább Kati néni, de azért igyekezett fiatalosabban, fürgébben mozogni. Húzogatta a gazokat serényen, s csak a szeme sarkából pillantott néha az öregre. Annak meg ritkás bajsza alatt ott bujkált a mosoly, szemében pedig a huncutság. Régmúlt időkre gondolt. Egy lányra, kinek dús szőke haja piros masnival volt összefogva. A lányra, akivel hatvan évvel ezelőtt együtt kapálták a borsót, s aki pár kapavágással mindig előtte haladt. Olykor büszkén visszanézett, s gyöngyfogai kiragyogtak, ahogy rámosolygott. Ő pedig, a szerelmes ifjú legény, hol a földbe, hol a borsó szárába vágta a kapát. A lányra gondolt, akinek ő adta az első csókot. Akitől az első csókot kapta. Katikára, aki egy borús őszi napon könnyekkel tengerkék szemében arra kérte: – Szöktessen meg Laci! Én nem akarok a más felesége lenni! Hát nem szeret engemet? Hát maga hagyja ezt? – Hová szöknénk Katika? Nincsen nekem semmim, csak a beteg édesanyám. Róla is nehezen gondoskodom, hogyan gondoskodnék magáról is? El nem szökhetek. Maga is megvetne engem, ha itt hagynám anyámat. Szép élete lesz magának Katika. – Így hát Katika férjhez ment, övé lett a legnagyobb ház a faluban. Aztán megözvegyült, s mikor egyetlen fia megnősült, átadta neki a nagy házat, s visszaköltözött a régóta üresen álló szülői házba. Oda, hol először, s utoljára volt szerelmes. A fia egyetemet végzett, nagy koponya. Így mondja mindenki. Kicsi lett neki a falu, Pestre költözött, a nagy házat eladta. Ritkán látja őt az anyja. Azért olykor eljön, elhozza az unokákat, s ilyenkor Kati néni a csomagtartót megpakolja lekvárral, babbal, krumplival és zöldséggel. Most a szeme sarkából lesi az öreget, s közben bosszankodik, mert érzi, hogy nem csak a munkától piroslik az arca. – Vén bolond – morgolódik magában, majd kiegyenesedik, hajlik jobbra, majd balra, megmozgatja fáradt tagjait. Na, elég volt a moziból, öreg – mondja, majd helyére rakja a kapát. Megmossa a kerti csapnál a kezét, az arcát, hátrasimítja homlokába hulló ősz tincseit, s elindul a ház felé. – Várjál Kati! – szól utána az öreg. Megérdemelnél egy jó hideg sört a munka után. – Hát meg – mondja az asszony –, de nincs itthon. – Nekem van – folytatja az öreg. Nyitva a kapu, menj be érte, kérlek. Én nehezen járok. Hozzál egyet nekem is. Jólesne. – Kati néni nem válaszol, szigorú tekintettel néz, de elindul a szomszédba. Kiveszi a hűtőből a két doboz sört. Nem néz az öregre, miközben átadja az egyiket, így nem láthatja, mennyi szeretet és fájdalom van annak a szemében. – Egészségedre – mondja Laci bácsi. – A tiédre is – suttogja Kati néni, és sietve továbbáll.