Olvassa el a korábbi döntősöket!

2019 2018 2017

Baki Dániel: MEGÁLLÓ

Apám egy busz volt, egy nagy büszke Ikarus. Anyám egy kertes ház vidéken, nádtetővel és muskátlival. Szép pár voltak, nagy tiszteletnek és csodálatnak örvendtek. Ha valaki látta őket, csak annyit mondott: „nagy dolog, ha valakik így egymásra találnak!” S én dagadtam a boldogságtól: „az én szüleim!” Az óvodában minden fiú olyan akart lenni, mint az apám; kékre festette magát a kisasztal, kerekeket szerelt magára a bőrönd, a kanapé beolajozta a párnáit. A lányok virágokat aggattak magukra, nádsapkákat fontak maguknak és agyagból tűzhelyet gyúrtak, s meghívták az egész kiscsoportot uzsonnázni. Egy kisbögre elém állt: „A te anyukád az én anyukám, mert én sokkal jobban hasonlítok rá!” S megmutatta a fülén tekergőző muskátlikat. Az iskolában a tanáraim így dicsértek: „bizony, nem is vártam mást egy Ikarus fiútól!” S így szidtak: „szégyent hozol édesanyádra!” S bizony egyre több és több szidást kaptam. Nem ismertem fel a virágokat, nem tudtam megkülönböztetni a benzinfajtákat ízükről, nem tudtam megtartani az osztálytársaimat a vállamon, és sehogy sem tudtam elsétálni velük a folyosó végére, nem tudtam hatfogásos ebédet főzni, se megérteni a sebességváltó működését. A szüleim szomorúak voltak, a tanáraim csalódottak, az osztálytársaim kinevettek. Egyedül a kisbögre mondogatta: „legyél türelmes magadhoz és a többiekhez is, majd rátalálsz arra, ami fele a szíved húz. Várjál!” Így aztán vártam. A többiek mind tudták, mit akarnak: vonatok lettek, autópályák, repülők és kórházak, terek, parkok, daruk és betonkeverők. Apám mondogatta: „legyél jármű; mozogj, robbanj, erőlködj, szuszogj! Járd be az utcákat, a falvakat, a világot! Hódítsd meg a mélységet és a magasságot!” Anyám így beszélt: „legyél épület: fogadj be embereket, hogy otthonra leljenek, védelmezd őket, állj biztosan és stabilan! Legyél hatalmas és megingathatatlan!” A kisbögre csak annyit mondott: „én bögre akarok lenni, aztán majd egyszer bicikli. Talán.” S én vártam és vártam és vártam. Türelmesen és kitartóan, ahogy a kisbögre mondta. Nem siettem, nem nyugtalankodtam, nem sürgettem se magamat, se másokat. Néztem az embereket, hogyan élik az életüket, hogyan aggódnak, szorongnak, fáznak és örülnek. Néztem a buszokat, hogyan dolgoznak fáradhatatlanul. Néztem az utcák hosszú sorát, s a mellettük álló házakat, akik kitartóan szolgálták az embereket.

Egy esős reggel egy kislány állt mellém. Korán volt, még álmos volt a kislány arca. Az eső egyre erősebben esett, a kislány pedig csendesen vacogott, és várta a buszt. Kinyújtottam a karomat a kislány fölé. A kislány rám mosolygott: „köszönöm!” Aztán megjött a busz, a kislány felugrott rá és még visszaintegetett nekem. Azóta minden reggel vigyázok a kislányra. Vigyáztam rá, amíg kisiskolába járt, vigyáztam rá, amikor gimnazista lett és most is vigyázok rá, amikor már egyetemre jár. Óvom a széltől, a napsütéstől, az esőtől, a jégtől. S nem csak őt, de a barátait, a szomszédjait, de az idegeneket és az ismeretleneket is. Őrzöm őket kitartóan, és figyelem őket, ahogy jönnek, mennek, várakoznak, egymásba szeretnek, összevesznek és kibékülnek. Féltem az álmukat, ha elalszanak a padomon, és felkeltem őket, ha megjött a buszuk. Kibékítem őket, ha veszekszenek, és összeismertetem őket, ha még nem ismerik egymást. Tükrük vagyok, és beszélgetőtársuk, meghallgatom a bánatukat, sírok velük és együtt örülünk. Rám másznak és rám firkálnak, letisztítanak és kezdődik minden újra, megállás nélkül, mert megtaláltam azt az egyetlenegy dolgot az életben, amihez értek: megállónak lenni. És ha kérdezik, hogy mivel foglalkozom, büszkén kihúzom magam: „megálló vagyok!”