„Szabad ló a pályán” – mondták be ismét, és Manu lélegzetvisszafojtva drukkolt neki, hogy ne essen baja, ne menjen neki a többieknek, miközben mély áhítattal nézte a futást. A fekete testű ló minden izmát megfeszítve rohant, a lábai, mint fáradhatatlan gépek, hajtották előre a vágtában, sörénye hullámokban csapkodta a hátát, és mindezt olyan egységben, mintha mindig is ez a mozdulatsor lett volna a létezésének az értelme, a legszebb kép, amit a teste festhetett róla. Próbált rájönni, hogy miért ragadja meg ennyire ez az elszabadult ló, mitől érzi azt, hogy itt és most valami rendkívülinek a szemtanúja. A lóverseny maga hidegen hagyta, csak a gyereknek valamiért izgalmas volt a drukkolás, a lelátón kiabálás, még így is, hogy sem a lovakat, sem a fogadási szabályokat nem ismerték.
De ez a futás, a menetiránnyal szemben. Ebben a futásban pátosz volt, nagyság, kirobbanás a szabadságba, még ha csak percekre is.
Manu alkatra vékony, törékeny nő volt. Ugyanakkor volt benne egy makacs erő, amivel az életet formálni próbálta. Időről időre újabb álmokat, célokat tűzött ki magának, amiket papírfecnikre írt le, és kitartóan menetelt feléjük, még akkor is, ha világosan látszott, hogy az minden erejét felemészti. Volt, hogy szinte kirobbant, teljes erőből nekifutott az újnak, mint az a ló, nem is tudott másképp élni, szentül hitte, hogy újabb és újabb álmokat kell álmodni, hogy az élet ne váljon a rutinból élt napok sorává. Azt viszont sosem érezte, hogy a szabadság áthatja a mozdulatait, vagy hogy a sörénye lobog a sebességtől, vagy hogy a teste a hajrában olyan végtelenül széppé válna.
„Hogy hívják a lovat?” – kérdezte alattuk egy sorral valaki, és Manu hallotta a választ is: „Poéta. Ma már nem versenyezhet, az biztos.”
„Poéta” – ismételte magában, hátha ez választ adna a kérdésére, hogy mi fogja meg ennyire a ló futásában, de semmi összefüggést nem talált. Ezzel az erővel lehetett volna a ló neve Vihar vagy Szeszély, esetleg Csapodár vagy Mariska is. Még a nevek sem jelentenek semmit. Nem adnak választ semmire. Manu tovább figyelte magában azt a különös örömöt, amit a ló vágtája okozott, és pár pillanatra még a szemét is becsukta, hogy felidézhesse, mikor és mi miatt érzett hasonlót. Amikor valami más van. Valami ismeretlen. Váratlan fordulat az élet élésében. Az élet sója. Az élet lova.
Poéta végül lassítani kezdett. A körnek a közönség felé eső részénél poroszkált már csak, amikor a sapkáját felé lengető férfi elkapta, majd kivezette a pályáról a lenyugodott lovat. A hangosbemondó újra starthoz szólított, és a nézők is visszarendeződtek a helyükre.
Manu meg a fia végignézték az utolsó futamot, aztán kisétáltak a lelátóról. Elmentek a sátrak mellett, a füves pázsiton átvágva. A parkolót elhagyva jó tíz perc út követezett a metrómegállóig. Manu gyalogolt, a fia lavírozott a lábbal hajtós biciklivel. Az úton a fia szólalt meg először:
„Anya, hogy hívták azt a lovat, amelyik fordítva futott?”
„Poéta” – válaszolta minden további magyarázat nélkül.
„Ő volt a legjobb” – mondta a gyerek, és gyorsabb sebességre kapcsolva előrehúzott a járdán.
