Kelletlenül átadta. Sehogy se fért a fejébe, hogyan veszthetett ennyit a magasságából egyetlen hónap alatt. Néhány hete még a dobogón ünnepelhetett a legnagyobbak között, most meg tessék: ő lett az ország legkisebb óriása.
A kijárat előt már nyoma sem volt a párt által biztosított céges autónak. Fejét lógatva bandukolt a villamosmegállóig, lóbálta aránytalan tagjait, mint egy serdülő kamasz. Tíz perce sem rúgták ki, de a hirdetőoszlopokon már egy új jelölt képe szerepelt az övé helyett. Két nap múlva választások lesznek, ő meg párt nélkül csatangol az utcán. Hogyan zsugorodhatott ekkorát ilyen rövid idő alatt?
A lakásába nem tudott bemenni, mikorra odaért, már lecserélték a zárat. Fél óráig verte ököllel az ajtót, mire a felesége hajlandó volt résnyire nyitni.
- Engedj be kérlek – könyörgött.
- Menj innen, látni sem akarunk. Csalódtam benned, a gyerekek is. Már úton van az új férjem, állítólag óriási ember, a helyedben menekülnék.
- Hagytam a széfben kétszer tíz centit, legalább azt add ide, különben végem.
A felesége válasz helyett rácsapta az ajtót. Érezte, hogy tehetetlenségében tovább zsugorodik: a zakójából már ki sem látszott a keze, a nyakkendője a térdéig ért. Minden erejét összeszedte, nehogy elsírja magát, az ugyanis mínusz két centi könnycseppenként.
Talán akkor kezdődött az egész, amikor megengedte annak törpének, hogy lemossa a szélvédőjét. Érezte, hogy a lábfejétől messzebb került a gázpedál, amikor egymásra mosolyogtak, de nem foglalkoztatta a dolog. Később azon kapta magát, hogy mindennap szándékosan arra kanyarodik, és megvárja a piros lámpát, hogy adhasson neki néhány millimétert. Aztán a törpe eltűnt, valószínűleg szerzett annyit, hogy ő is óriás lett, mégsem tudta kiverni a fejéből. Akárhányszor eszébe jutott, csak úgy röpdöstek ki belőle a centiméterek. Hiába figyelmeztette a felesége, sőt néhány jóindulatú párttársa is, hogy fékezze meg a gondolatait, mert rossz vége lesz. Ajánlottak neki egy pszichológust, aki hasonló együttérző betegekkel foglalkozik. Azt hazudta otthon, hogy igénybe vette a szolgáltatást, de igazság szerint sosem jutott el a rendelőig, mert törpéket bámult az utcán. Az utóbbi hetekben még szóba is elegyedett némelyikkel. A vizsgálat előtti napon az egyik törpelány, akivel korábban is jókat beszélgetett, felmászott a vállára, adott az arcára egy puszit, és mélyen a szemébe nézett. Valószínűleg ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Tudta, hogy ha párt nélkül marad, a választások után kitoloncolják az országból. Meg kellett tudnia, körülbelül hány centije lehet még, ami nem volt könnyű feladat, ugyanis minden mérőműszer használata be volt tiltva, hogy bizonytalanságban tarthassák a lakosságot. A felesége autója mellé állt, mert arról tudta, hogy körülbelül mekkora. A féklámpát sem érte fel, ami nem tűnt jó jelnek, de nem volt mit tenni. Apró, de annál szaporább léptekkel indult a mérőbizottság épülete felé.
A tisztek gyanakodva fogadták, ugyanis veszélyes magasságban mozgott: nem lehetett tudni róla, hogy törpe, vagy óriás. Ráadásul a két szint között van egy ötcentis tartomány, ami a magasság senkiföldje. Akik ide tartoznak, a társadalom legelutasítottabb tagjai: sem óriások, sem törpék. Őket mindkét rendőrség üldözi.
- Ne rogyassza a térdét, húzza ki magát – szólt rá a mérőtiszt. Vizsgálódó arckifejezéssel hátrébb lépett, hogy jobban lássa az arányokat.
- Gratulálok – folytatta. – Jelenleg ön az ország legnagyobb törpéje. Komoly eséllyel indulhat a választásokon.
Ennek hallatán elvigyorodott. Lenézően tekintett a mérőtisztekre: érezte, hogy fontosabb ember náluk. Aztán ettől is megijedt. Igyekezett gyorsan másra gondolni, nehogy növekedni kezdjen.
