Olvassa el a korábbi döntősöket!

2019 2018 2017

Kőrössi P. József: Akkor jó, ha nincsen semmi

Akkor jó, ha nincsen semmi

Jó a bulvár, a felszínen lebegtetés, a felszínen lebegtetett történetek, amelyek a mélységben maradnának, ha nem lenne felszín. Mindent olvasok, mondja, mindent, ma már, ami fájás, ami a fájásról szól. A fájás érdekes tünemény, többet kapunk belőle, mint a szeretetből, pedig mind a kettő valaminek a hiányáról üzen. Például ezt.

Nem. Nem eltörtem a lábam, eltört. A bokám, még a spanyolországi vébé nyitómeccse után, amikor Szaud-Arábia fogadta Spanyolországot a papír szerint, erre emlékezem. Meg arra, hogy minden nyitómeccs szar, minden világbajnokságon, és az is, ami utána jön. Nincs játék, gól sincs, egy, legfeljebb kettő, és unalom.

Ülünk Gazsival tizenakárhány évvel ezelőtt, 2006. június 23-án Kiss Laciéknál Marokházán (akkor még Kiss Laciék, többes számban, mert Jucus még él, meg a Kiss Laci is), ebben a faluban, ahol városi emberként élek. És nem megy a foci. Félidőben közös megegyezéssel, ez merénylet a foci ellen, nem szabad nézni, kijövünk a házból, közben esett. Belerúgok egy kavicsba az árok fölötti zöldnyálkás pallón. Kirúgom magam alól a lábam, ráesem a balbokámra. Kétszer huppanok. Jóval később, ma is, több mint tíz éve, hallom. Reccs! Reccs! Két reccs. Derékszögben állt a lábamhoz képest a bokám. Gazsesz vállára kerülök, állítólag szórakoztató társaság vagyok, amikor magamon kívül, ismét bebizonyosodik, mondja a fiam, Gazsi.

Sorban állunk, ülünk az ügyeleten, egy kisváros megyei kórházában. Útközben protekciót is szereztünk. Telefonon hívtam jó barátunkat a korház könyvtárosát, és kifogtam a legkegyetlenebb orvost, S-t. Nagypofájú, szókimondó, parázós. Később kiderül, lelkiismeretes, persze, hogy nem szeretik.

Mi legyen magával, én ezt a vérnyomást nem tudom kétszázhúszról levinni százharmincra. Térjen már magához! Bejött két hentes formájú férfi szólítatlanul, életemben nem láttam még ilyen hatalmas embereket, ilyen hatalmas férfiakat, magam fölött látom őket. Az egyik lefogott, a vállamnál a fejem fölött, a másik, reccs, és ez már csak egy reccs. Erőszak volt. Egyszerre fogtak, és fordítottak rajtam.

Kértem doktor S-t, hogy lehessek egyedül a szobában, Legyen az az én szobám, dolgozhassak. Mit képzel? Aztán mégis egyedül maradtam. Laptop, munka, és dögmeleg, június van, huszonharmadika után vagyunk a németországi világbajnokság elején, közepén, majdnem a végén.

Közben meghalt Jucus, a nappali közepén magához szorítja a takaróját a főváros budai oldalán egy feneketlen tó partja mellett. Nem ott halt meg, ahol a nyitómeccset néztük, hanem Pesten, azaz Budán. Ugyanazon az éjszakán tömeges karambol a kisváros közelében (Salgótarjánnak hívják talán). Betelepítenek mellém gyereket, gyerekeket. Haza küldenek választott falumba, és a világbajnokságnak lassan vége. A döntőre följön értem egy kisteherautó a házam elé, a platóján egy fotel, abba beemelnek, és levisznek a kocsmába, ahol megnézzük. Én fizetem a söröket, mega stampót. Az olaszok nyernek tizenegyesekkel a franciák ellen. Te jó ég, Németországban, Berlinben. A meccs végén visszahoznak a platón, cigányok és parasztok. Városi ember vagyok, falun élek.

Nem értem, mit akarok ezzel Róza, merre akarok menni, történt, ami történt, akkor és most. Egy rossz világbajnoki megnyitó, egy baráti halál. Perceken belül meghalok mindig érzem én is, és oda felé, azon az úton még mindig nem történik semmi.

Két éve, azon a másik úton, a 21-esen a körforgalomban, újra megszülettünk. Elvágott bennünket egy macedón török páros, egy BMV-vel, vagy Volvóval, a fene se tudja, és túléltük. Jucus azt, ami vele történt, nem élhette túl, karjaiban a takarójával feküdt a földön, azon az úton semmi küszködés, ki tudja mennyi percekig. Valamit akart kezdeni magával, ha elindult a hálószobából kifelé a nappaliba. Én sehova sem indulok, Róza, te sehova sem indulsz. Mindenki meghal egyszer, és egyszer boldogan. Holnap te jössz. Egyszerre köszöntünk a fájdalomra, meg a szeretetre. Meg arra, hogy mit is hurcolunk.