A házasságuk már hét évvel ezelőtt tönkrement. Vagy inkább nyolc, ha azt is beleszámoljuk, amikor Péter csalta a feleségét a csinos francia recepciós hölggyel, aki ugyanabban az irodaházban dolgozott, amelyben ő is. Jutka már nem az a gyönyörű, jó humorú nő volt, akit Péter annak idején megismert: elhagyta magát, kinyúlt melegítőket hordott, foglalkozott a háztartással, a vacsorával, a gyerekekkel, mindennel, csak éppen Péterrel nem. Csoda, hogy beleunt ebbe? Ezek után máshol kereste és találta meg a kihunyt szenvedélyt, majd egy nap bejelentette feleségének, hogy elköltözik a francia recepciós hölgyhöz.
Az a kapcsolat épp egy hete ért véget. A nő talált valaki mást, Péternek pedig hirtelen a nyakába szakadt minden: új lakást találni, nem belebolondulni a magánéleti válságba, kitartani a munkában, és most még ez is… kijött megnézni az augusztus huszadikai tűzijátékot, hogy legalább egy kicsit megfeledkezhessen a bajairól, erre, mindennek tetejébe látnia kell a volt feleségét egy másik férfival.
A válás óta, ha összefutott egy-egy közös ismerőssel, néha érdeklődött Jutka felől, csak udvariasságból. Eddig mindenki azt mondta, hogy egyedül van, nem talált mást, talán nem is keresett. Ez mindig megnyugvással töltötte el. Képzeletében Jutka az elhagyott feleségek szomorú sorsán osztozott, aki egyedül viszi a háztartást, neveli a gyerekeket, kapja a gyerektartást és minden kétséget kizáróan boldogtalan. Arra vár, hogy a férje egyszer mégis visszatér hozzá. Pétert furdalta a lelkiismerete emiatt az önző elgondolás miatt, mégis képtelen volt máshogy képzelni.
A budai hegyek mögé alábukó nap fényében Jutka az őszes férfi vállának dőlt, aki szelíden átkarolta. Minden mozdulatuk gyengéd szeretetről árulkodott. Nem öregek már kissé ahhoz, hogy itt turbékoljanak mindenki szeme láttára? Péter torka könyörögni kezdett egy jó hideg sörért. De ha keresztülvág ezen a tömegen, akkor szem elől téveszti a párost, akiket amúgy nem is akar látni, mégis őket bámulja szakadatlanul. Talált valami különös élvezetet ebben az önkínzásban. Megnézte magának a pasast: az még csak hagyján, hogy kopaszodik és őszül, de ráadásul terebélyes sörpocakkal rendelkezik, a kezében a korsó sör pedig tutira a legolcsóbb lóhúgy, látszik a színén. És az ő volt nejének ez kell? Az imént Jutka felnevetett valamin, és megpaskolta a férfi karját. Péter szinte hallani vélte azt a göndör kacagást. Mikor nevetett Jutka valaha így az ő bármilyen mondásán?
Ugyan, korholta magát. Annak vége, egyszer s mindenkorra vége. Ami akkor nem működött, az most sem működne. Így győzködte magát, mialatt leszállt az est. Már erőltetnie kellett a szemét, hogy lássa a párost, akik el-elkavarodtak az egyre növekvő, zsibongó tömegben.
Ekkor az első rakéta színes fénycsóvát húzva maga után felröppent az égbe, majd gömb formában millió apró szikrává robbant szét. A többi követte. Ropogott, pattogott, cikázott a tűzijáték, a tömegre villódzó fények vetültek. Péter még a rakéták hatalmas zajában is hallotta a füle dobolását, érezte a szívdobogását. A fénytünemény nem is érdekelte, minden felvillanásnál csak Jutkát leste, ott van-e még. És egyszer csak nem volt ott. Nyoma veszett a férfival együtt. Olyan ürességet hagyott maga után, amelyről Péter eddig nem is sejtette, hogy benne rejtőzik.
A tűzijáték tovább ropogott.
