– Képzeld el Mari, azt találta mondani ez a vörös nővérke a folyosón, hogy "Csókolom Ilonka néni!" Pedig még nyolcvan se vagyok. Majd a jövő héten. Meg a hajam is becsavartam, szerintem így nem is nézek ki többnek hetvennél. Na, meg azt is mondta, hogy erős ez az orvosság, amit adnak, nemigen leszel ébren. Nem baj, leülök ide az ágyad mellé. Behoztam a tulipános kendődet, amit úgy szeretsz. Holnap meg hozok friss krémest a sarki cukrászdából. Tavasz lett Mari. Virágoznak a házad előtti öreg cseresznyefák. Kiültem tegnap is a helyünkre, a padra, bele a virágillatba, néha azt vártam, hogy kijössz mellém te is. De nem jöttél.
Furcsa dolgok járnak a fejemben, mióta itt vagy. Emlékszel, arra a napra amikor beköltöztél a szemközti házba? Én emlékszem. Virágvasárnap volt. Reggel nagy volt a szél, a Józsi karó mellé kötözte a gyönge cseresznyefa csemetéket. Lestem az ablakból, vártam, hogy észrevegyen, és megpillanthassam az arcát. Hogy láthassam, még egyszer, mielőtt megjössz, és már többet nem fog úgy nézni énrám. Olyan régen történt, nem is tudom már, miért kezdtem bele… Nem is számít, nincsen már semmi, amit el ne mondtam volna. Hiszen most sem neked mondom, inkább magamnak. Ide csak, bele a fertőtlenítő szagú levegőbe. Szerettük mi egymást, a te Józsiddal. Párttitkár volt akkor az apja, megmondta bárkit elvehet, de a katolikus pap unokahúgát nem! Józsi kieszelte, hogy szökjünk fel Pestre. De én gyáva voltam. Beszélték aztán a piacon, hogy a Józsi a szomszéd faluba jár udvarolni. Kiesett a kezemből a kosár, mikor a saját fülemmel hallottam, össze is tört legalább két tucat tojás. Anyám nagyon leszidott. Bár szöktem volna meg vele. Folyton ezt gondoltam. De csak álltam az ablakban, és néztem, ahogy a Józsi apja nyitja előtted a nyikorgó kiskaput. És én teljes szívemből gyűlöltelek. Gyűlöltelek volna a halálom napjáig, hogyha hagyod. De azon a nyáron átszaladtál hozzám sírva, mert leégetted a frufrud a hajsütővel, és nem tudtad mit csinálj, hogy ne látszódjék. Én meg gorombán hozzád vágtam a tulipános kendőt, hogy:
– Nesze! Kösd fel turbánnak!
A tükör elé léptél és szó nélkül csálé turbánt kötöttél belőle a fejed tetejére. Felém fordultál, a karjaid széttártad, és kitört belőled a kacagás. Olyan volt az a kacagás, mint elszakadó gyöngysor a kemény padló fölött, kopogva, pattogva gurult szerteszét, és beterítette a szobát. Ez vagy te Mari. Most is ez vagy, mikor csendben alszol. Rég nem is bánom már, hogy nem szöktem meg a Józsival. Helyette kaptalak téged, meg azt a képességet, hogy minden bajon lehet egy jót kacagni. Enélkül most sem azon bosszankodnék vidáman, hogy öregasszonynak néznek, hiszen az vagyok. Csak sírnék, és sajnálnálak. Hogy mikor lettünk mi barátnők? Nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy azóta voltunk és vagyunk egymásnak.
Félek Mari. Milyen lesz ez az élet nélküled? Már olyan rég csak ketten vagyunk. A két özvegyasszony. A gyerekek is külföldön… Honnan fogom tudni, a folyóneveket a keresztrejtvényben? Majd ülök ott, aztán hiába csak két betű hiányzik, akkor se jut eszembe. Kikiabálok a konyha ablakon, ahogy szoktam, mert tudom, délelőtt mindig a házad előtti virágágyást gyomlálod.
– Mari! Mi az a folyó öt betű, T az eleje…?
De majd nem válaszolsz. Lehet, hogy többet nem is veszek keresztrejtvényt. És a levestészta? A fájós kezemmel hogyan nyújtom, majd olyan szép vékonyra? Te nyújtod én metélem. Így csináljuk mindig. Közben elmeséled, milyen friss pletykákat hallottál a fodrásznál. Honnan fogom tudni, ki válik a faluban? Még az is lehet, hogy többet nem is érdekelnek a pletykák. És a lekvár befőzés? Én főzöm az epret, te a sárgabarackot. Aztán mindig cserélünk, hogy tudj adni az unokáknak. Tudod, mióta van így? Emlékszel, amikor epertortát sütöttél a születésnapomra, és mindened kiütéses lett, mert nem tudtad, hogy allergiás vagy az eperre?
– Dehogynem tudtam – szólalt meg halkan, mosolyogva Mari –, de azt is tudtam, hogy az a kedvenced.
