láttam, ahogy megtanulok járni, majd futni, majd biciklizni, egyre gyorsabban görgettem a talpam alatt az öreg földet, nyikorgott a kormány, rezegtek a kerekek. láttam, ahogy anyám hasa újra kerekedik, valóságos heggyé nőtt, aztán egy nap az orvos leemelte róla a hegyet, aki az öcsém volt, és sírtam, amiért már nem csak engem szeretnek a szüleim. láttam, ahogy az öcsém megtanul járni, majd futni, majd biciklizni, egyre gyorsabban görgette a talpa alatt az öreg földet, és láttam, ahogy együtt biciklizünk, és elesik, lehorzsolja a térdét, és felsegítem, vagy én estem el, és ő segített fel? láttam az óvoda nagy-komor épületét, a gyerekek hullámzó seregét, és láttam, ahogy összeszorul a szívem és szaporábban veszem a levegőt, félek a tömegtől, idegen arcok erdejében bolyongok. és láttam az első barátomat, aki kézen fogva kivezetett a félelemből és magával vitt a fakockákhoz, megépítettük a világ legmagasabb tornyát, az egekig ért, és az isten akkor összezavarta a nyelvünket, és szétszélesztette az embereket az egész föld színére.
láttam az első napomat az iskolában, remegő lábakkal léptem át a küszöbét, és láttam a második napomat és a harmadikat is, láttam, ahogy elfelejtem egykori barátomat, és újakat szerzek. aztán láttam a költözést, a város forgatagát, az első napomat az új iskolában, ekkor már nem remegett a lábam, csak a szívem, csak a szívem remegett mindig. láttam az első lányt, kék szeme volt, de az övében nem az óceán viharai dörögtek, mint apáméban, az ő szeme olyan volt, mint az áfonya, és azóta sem tudok úgy áfonyát enni, hogy ne rá gondolnék. láttam, ahogy a szűk utcában állunk, izzik és forog és csattog a város, mégis csend van, és csak a szavait hallom, a szavait, amelyek először törik össze a szívem, és láttam a darabjait a betonra hullani, csörömpölt a szívem, hangosabban a város összes zajánál.
és láttam azt a lányt is, aki először illesztett össze egésszé, aki először tartott a kezében, és akit aztán én törtem csörgő darabokra. láttam, ahogy lerészegedem, és bódult táncot járok a barátaim oldalán, és láttam, ahogy másnap minden izmomat megfeszítve igyekszem józannak tűnni és ébren maradni az első egyetemi szemináriumomon. láttam, ahogy lediplomázom, és láttam a lányt, akivel sosem törtük már össze egymás toldozott-foldozott szívét, és esőben mondjuk ki az igent, farkasszürke nap volt, akár az ő szeme. láttam, ahogy a kórházban állok és a kezét szorítom, és megláttam a lányom, nedvesen és vörösen bújt elő a feleségemből, bőre ráncos tömlő, szeme izzó napkorong. láttam, ahogy hét nappal később öcsém sírjánál térdelek, arcom könnyektől síkos, és azt suttogom, bárcsak engem gázolt volna el az autó helyette.
láttam, ahogy a feleségem megöregszik, és én is megöregszem és a lányom is, arcom fekete szántóföld, feltörte az évek súlyos ekéje. láttam a lányom gyerekeit, kurta lábon futottak felém, görgették a talpuk alatt az öreg földet. láttam egyre sorvadó testemet, ahogy lassan elfogyok a világból, láttam a napot, amelyen elköszöntem a feleségemtől, és láttam, ahogy levetkőzöm nehéz hús-héjamat, könnyű vagyok és sima, testem víztükör. és láttam, ahogy kinyújtom a kezem és meglátom magamat, nedvesen és vörösen bújtam elő anyámból, anyámból, aki kilenc hónapig hordozta testemet a testében, bőröm ráncos tömlő, szemem mélyerdő-zöld, igen, ma újra megfordul a világ.
