Olvassa el a döntősöket!

2021 2019 2018 2017

Fábián Krisztina: Adomány

Először a fodrásznál hallottam róluk. Egy vendég mesélte, hogy a fővárosból ideköltözött egy család a falu legutolsó utcája végén, magányosan álló épületbe. Bizonyára nem volt elég pénzük központhoz közeli házat vásárolni. Aztán a kisfiam említette Danikát, aki néhány napja az osztálytársa, és az iskolában azért sírdogált, mert nem tud otthon gyakorolni zongorán. Mert nincs neki. Később a szomszédasszonyom jött a hírrel, hogy a becsöppent család háromfősre csökkent, miután a családfő itthagyta a feleségét a két gyerekkel. A szemét!

Akkor határoztam el, hogy a nagynénémtől örökölt zongorát Daninak ajándékozom. Tervemet telefonon tudattam Dani anyukájával, aki nem reagált a jó hírre, gondolom, az öröm beléfojtotta a szavakat. Máris bepárásodott a szemem a jóságomtól.

A zongorát jó lett volna eladni, meg is hirdettem a neten, de vagy alkudni akartak az árából, vagy végeláthatatlan kérdéssorozatot zúdítottak rám a méreteivel, súlyával vagy a szállítással kapcsolatosan. Ha pedig minden stimmelt, akkor kiderült, hogy csak a következő hónapban vinnék. Aztán elmaradtak az érdeklődők. Nem is baj, adakozni úgyis menő. Ha így tudok egy szegény családon segíteni, hát így fogok. Már az adományozás gondolatától is vidámabbá váltam.

A munkahelyemen szabadnapot kértem. Egyetlen gyermekem iskolába indítása után gondolkodni kezdtem, mit főzzek ebédre. Kinyitva a mélyhűtőt, megállapítottam, nincs itthon egy darab hús sem. Hó vége volt. Nagyon. Benéztem a kamrába: krumplit találtam. Szerencse, hogy tegnap nem ettük meg az összes virslit. Megvan az ebéd: paprikás krumpli virslivel. Egész nagy adagot tudtam főzni belőle, így ebéd után, amikor megérkezett a fogadott kocsi az utánfutóval, a megmaradt főtt ételt gondosan ételhordóba szedtem és beraktam az ülés mellé. Elviszem ezt is a szegény gyerekeknek. A szomszéd kocsmából hívtam két erős embert, akik segítenek fel - és lepakolni a monstrumot. Persze, sem az autó, sem a munkaerő nem voltak ingyen, de szerencsére megengedték, hogy jövő héten fizessek. Akkor meg már itt a bérem. Igaz, minimál, de mégiscsak fizetés. Autóba ültünk, vittem a fiamat is, hagy tapasztalja meg, nálunk rosszabb helyzetben élő családok is léteznek. Meg azt is, milyen jó érzés segíteni az elesetteken.

A sofőr hajtott, ahogy csak bírt az egyre rosszabb úton, látszott, hogy nem órabérben dolgozott nekem. Nagyjából sejtettem az irányt, de még soha nem jártam itt. Amint a kőkerítés nagykapuja elé érkeztünk, az hangtalanul kinyílt. Dani anyukája a kerti medencét körülölelő gondozott gyepről integetett, hogy álljunk be nyugodtan az autóval az udvarra. Milyen kedves, gondoltam, és hamar kiderült, tényleg jót akart nekünk, hiszen sokkal nehezebb lett volna az utcáról becipelni a zongorát. Elnéztem neki, hogy nem segít, hiszen bizonyára még mindig el volt érzékenyülve a hirtelen jött adomány miatt. Dani és testvére közben az udvar egy részét beterítő játszótérről a fiamat hívogatták játszani. A zongora vonszolása közben biztatóan néztem rá, menjen nyugodtan. Közben az anyuka segítőkészen navigált minket. Kijelölte a helyet a nappaliban, a másik zongora mellett, ami, mint kiderült, Dani húgáé. A fiú teljesen kiborult tőle, hogy költözéskor az övét még nem szállították ide. De így, hogy már van kettő, sokkal jobb, hiszen így már nem fognak miatta veszekedni. Nemsokára megjön a bejárónő és letakarítja. Bocsánatot kért, amiért ki kell szaladnia a kertészhez megbeszélni vele a jövő heti munkálatokat, ugyanis hétvégén érkezik a gyerekek édesapja Németországból, ahol évek óta dolgozik, és indul a család a tengerparti nyaralásra. Udvariasan bólogattam, és kiléptem a kúriából. Közben kirángattam magammal a bámészkodó cipelőembereket, magamhoz kiabáltam a héthektáros játszótéren elveszettnek tűnt gyerekemet, és türelmetlenül a nyugodtnak látszó sofőrre mordultam azonnali indulást követelve.

Szerencse, hogy a paprikás krumplit elfelejtettem bevinni. Jó lesz holnapra.