Kicsit nagyobbak voltak, mint egy hagyományos szőranya, csak az élethűség kedvéért, nem minta tényleg szükség lett volna csimpaszkodás céljából arra a plusz testfelületre. És szőrösebbek. Nem is a szőr mennyisége, inkább az állaga volt más. Férfias. Nem ám merinói juh vagy csincsilla, hanem tibeti vadjak, pár szál vaddisznósörtével keverve. Voltak persze, akik szóvá tették, hogy irritálja a gyerekek bőrét, és sokat sírnak, mert szúrja őket, de nálunk, a cégnél teljes volt a konszenzus, hogy a puha szőr nem alkalmas a hagyományos férfiminták átadására. A cél pont az életre nevelés, a gyerek meg majd megszokja, nem maradhat anyámasszony katonája örökre.
A másik dologban sajnos nem voltunk ilyen következetesek. Ott ment félre az egész, amikor engedtünk azoknak a hangoknak, miszerint a modellnek mozognia is kéne, hogy jobban közelítsen a valódihoz, és be tudja tölteni a szerepét a családban. A fejlesztőink meg, azok a gyanútlan idióták, azonnal nekiugrottak a feladatnak. Először megtanították integetni. Azt mondták, kedvesebbnek tűnik tőle, mert nem teljesen passzív.
Én már akkor láttam, hogy nem lesz ennek jó vége. Amikor megjelent a programozásában a gyerekkel focizás és a szendvicskenés, már kifejezetten aggódtam. Hol ennek a folyamatnak a vége, kérdeztem.
Persze nekem lett igazam. Amikor a modellt megtanították büfiztetni, átszakadt a gát. Onnantól semmi nem volt elég. A vásárlói bázis egyik pillanatról a másikra elveszítette a realitásérzékét, újabb és újabb fejlesztéseket kezdett követelni, harcosan és hangosan, aztán ha nem álltunk azonnal kötélnek, volt pofájuk nyomni az egycsillagos értékeléseket. Pedig a termék ugyanaz a kiforrott, megbízható minőség volt, ami évszázadokon keresztül bizonyított. Ők változtak meg.
Mintha egyik napról a másikra elfelejtették volna, amit korábban tudtak. A modell a kisujját nyújtotta, és rögtön rájöttek, hogy nekik az egész karja kéne. Vele akarták elvégeztetni a saját dolgukat. Azt, ami évszázadokig működött, fennakadás nélkül, mindenki megelégedésére.
A cégnél is, mintha mindenki megőrült volna. Senki nem merte kimondani hangosan, ami pedig nyilvánvaló. Hogy nem arra való. A modell feladata az, hogy álljon, szőrösen, és közvetítse a mintát. Ennyi. Nem az ujjamból szoptam, ez van ráírva a dobozára is, nyomtatott nagybetűkkel, száznegyvenhét nyelven, még hauszául is, meg üzbégül, mégis mindenki úgy tesz, mintha normális lenne, hogy mosolyog. Meg integet, mint egy ütődött. Még jó, hogy a pelenkázásra nemet mondtak a fejlesztők. Igaz, csak azért, mert a modell a tesztgyerekek huszonnyolc százalékát elejtette közben, és ezt túl nagyarányú anyagveszteségnek ítélték a marketingesek a várható kártérítési ügyekre tekintettel. De ők sem mondták ki, amit igazából mindenki tud.
Nem. Arra. Való. És pont.
Amikor a megrendelői nyomás hatására a cég úgy döntött, hogy a modell optimális működése érdekében humán alanyok viselkedésmintáit másoló érzékelők révén folytatják a programozását, rájöttem, hogy cselekednem kell. A szellem kiszabadult a palackból, de talán még nem késő menteni, ami menthető.
Önként jelentkeztem a programba. Csak bólogattam, amikor elmondták, hogy nem lesz könnyű. Nem elég, hogy két hónapon keresztül minden álló nap úgy kell viselkednem, hogy átadjam a mintát, de ráadásul mindezt meztelenül kell csinálnom, hogy a modellek tanulásra képes érzékelői minden rezdülésemet le tudják követni. És hogy jól látszódjon a szőr. Különben nem jönnének rá a hülyéi, hogy pont velem kell azonosulniuk. Végül is csak gépek, mit várhatnánk tőlük.
A rohadt modellek azóta folyamatosan figyelnek. De nem lankadhatok.
Ötvenkilenc napja csak állok, és zord tekintettel pásztáztom a terepet.
