Olvassa el a döntősöket!

2021 2019 2018 2017

László István: Ismét a nyelv keresése

Mi másról, mint a szerelemről, csakhogy nem lehet, nem szabad, nem illik, nem tudok. Megakasztja a tollat, bennszakad a tinta, jobban, mint a walesi közönség szava. Langyrímek jönnek, de nem mennek. Azt akarom mondani, hogy szeretlek, de azt mondom, hogy elég volt, a szerelem többé már nem elég, mert csöpög, mert rossz, mert nyál. Annyiszor találkozunk, még többször válunk el, és mindig ott ülök a semmi ágán abban a pillanatban. Már jó előre elkezdesz hiányozni, már akkor sírok, amikor elalszunk előtte való éjszaka vagy hajnalban, sőt már akkor, amikor felülök a fehérvári gyorsra, és az épp kezemben maradt kötetet lapozgatom figyelve, nehogy elragadjon a táj, de te már álmodsz, nem látod. Majd csak másnap reggel. Akkor megölelsz, vigasztalni próbálsz. Mindenki ezt tenné, mindenki kudarcot vallana. Van egy pont, ami után már nem segíthet más, viszont én sem tudok magamon. Figyelmetlenné válok, elcsigázott leszek, semmi sem érdekel, csak az, hogy kiskiflit-nagykiflit faragjunk. Legtöbbször én akarok lenni a kiskifli, engem kell megvédeni a szörnyektől, amik nem hagynak elaludni, azoktól a szörnyektől, amiket még öt-hat éves koromban láttam a tévében anyámmal meg a százéves bátyámmal. Zsarolnom kellene téged, talán nem mozdulnál többé mellőlem, de te csak belenézel a kétségbeesett homlokráncaimba, és azt mondod, hogy bújjunk össze, bújj, bújj, zöld ág, zöld a ruhatáram, de nincs nyitva az aranykapu. Ez is megvolt már, meglesz még százszor, ezerszer, évmilliókon keresztül. És mindig ugyanolyan szép lesz más tollából, mindig elég jó lesz ahhoz, hogy megsirasson egy embert, de mindig ugyanolyan görcsös az enyémből.

Hazatérek, és megfogadom, hogy soha többé nem találkozom veled, egyszerűen nem írok vissza, nem nyaggatlak, csak eltűnök hirtelen, megfogadom, hogy a lapokat választom, az újrahasznosítás illatát, a lekaparható betűket, az átrendezhető sorokat, a kitéphető oldalakat, a könyvtárak görbe hátú alakjait, akik mernek választani, mernek a maguk értelmére támaszkodni, mernek a dohos kódexek felé vezető lépcsőn elbotlani, meghalni, és átszűrődni a rések között. Ott a haza, hol a Szipola. Nem tudlak a keresztneveden szólítani, nem jegyeztem meg.

Kinyitlak, de képtelen vagyok összehajtogatni. Igazán megtehetnéd, hogy könyvvé változol. A polcomon tartanálak, nem az asztalon, nem egy védtelen, kitüntetett helyen, mert ott beporosodnál, a többi firkálmány között tisztább maradnál. Egyszer zongorázhatnál, s hozzá áriázhatnál, egy-két dalt komponálnál, egyszer nekem is írhatnád azt a dalt, egyszer elvihetnék a te kottáidat is az angyalok. Én is megtanulnék zongorázni, egy jó kis klasszikust, amiben franciául úszik a bárka az óceánon, lehetőleg a holdfényben vagy a waterlooi naplementében.

Elvinnélek Párizsba, részeg hajót bérelnénk, Chicagóban napszemüveget hordanánk a sötétben, New Englandben Thoreau hegycsúcsára vonszolnálak, San Franciscóban virágot tennénk a hajunkba, Londonban bemutatnálak Lucifernek a Tower tetején, Lappföldön rénszarvason nyargalnánk, Moszkvában vörösre festenélek, Budapesten felhúználak kötélen a Deák téri műgyűjtő tornyába, Zágrábban tengert fakasztanék neked, átúsznánk Velencébe, ahol elsüllyednénk Szent Márkkal együtt, Firenzében nagy, sötétlő erdőbe jutnánk, Rómában felgyújtanám veled a Vatikánt egy égő cigarettacsikkel, amit a kupolában szívnánk el, Madridban fociznék a fejeddel, Krakkóban Chopin sírjából ásnálak ki, Albániában olcsó borokat innánk, Alexandriában a leghosszabb utat választanánk Ithaka felé, Tibetben elzsibbadnánk, Kamcsatkában jégtömböket törnénk, Tokióban atomok után kutatnák, Sydney-ben madárpókok között aludnánk, Kolozsváron buszra szállnánk, Nagykárolyban megérkeznénk, megmutatnám a kedvenc padom a kastélykertben, aztán felfestenélek a vár címere mellé, hogy mindenki lássa, ez világ sem.