Olvassa el a döntősöket!

2021 2019 2018 2017

Albel Daniella: Kávéfolt

Rég volt, igaz? Rég, persze. Hogy hiányoztál-e? Egy kicsit legalább? Hadd gondolkodjam. Arra a bögrére emlékszel? Tudod, arra, amit még az apámtól kaptam, minden reggel abból ittam a kávét. Emlékszel, persze. Nevetsz, tudom, arra gondolok én is, arra a karácsonyra, amikor még a tojáslikőrt is abból ittam a fa alatt, abba esett a hógolyó, amivel megdobtál, azt lopta el Csöpi, és szaladt vele végig a lakáson, a mögé rejtetted a terhességi tesztet, hogy „ne csak a kávé dobjon fel aznap reggel”, azt szorongattam, amikor nem tudtam, hogy legalább valamelyikőtök visszajön-e hozzám a műtőből.

Elkezdtük egymást arra emlékeztetni, ami lehetett volna, arra, amik lehettünk volna. Tisztában vagyok vele, hogy a szememben már nem magad láttad többé, hanem egy korai árnyékod, ami napról napra fogyatkozott, és közben szépen lassan sarlóra fogyott veled a Hold is. Kerültük egymást azon a huszonöt négyzetméteren, amire futotta, néha a falnak simulva csúsztál el mellettem, nem mondtad, miért, de láttam, hogy kiráz a hideg, ha hozzám érsz. Talán az egészben ez fáj a legjobban.

Két hete igazából láttalak a kedvenc kávézód előtt, nem vettél észre, nem bánom, jobb is így. Szép vagy, tudod, szép voltál persze akkor is, mikor már csak kötelességből vettél levegőt, de azért szebb vagy így, hogy szeretettel rántod magadba a koranyári cseresznyeillatot.

Hat hónap telt el, éppen ma. Gondolom ezért is hívsz. Sok minden nem történt, elköltöztem egy kisebb lakásba, de próbálom pozitívan látni a dolgokat, és a négyzetméterekkel arányosan csökkenteni a magányt. Munkahelyet váltottam, persze ezt is tudod, hiszen ott ismertük meg egymást, és jobbnak tűnt minden szétfeslett szálat elvarrni. Most egy kiadónál dolgozom, lektorálok, tulajdonképpen végig ezt szerettem volna, de ha nem visz rá a szükség, meg sem merem próbálni. Azóta minden reggel leülök, olvasgatok. Legutóbb éppen Borbélyt. És közben csak iszogatom a kávét, és arra gondolok, ahogy apám nézett rám, kezében a bögrével, amit átadott, majd elment, és többet már nem jött haza, hiába ültem egész éjjel a lépcsőfordulóban a korlát mögé bújva, és hallgattam, ahogy anyám zokog.

Tegnap a hátam mögött hallottam a sírást, mint aznap éjjel. Közeledett, mintha a végére már belőlem jött volna, de sírni nem tudtam, csak remegni belülről. Megittam a maradék kávét, már kihűlt, és megkeseredett, majdhogynem a tej is megsavanyodott benne. Leejtettem a könyvet, nem láthattad, mert akkor már elmentél, te és a szuszogásod, mikor alszol, a hajad a lefolyóból, a rúzsod a fogkefém helyéről, elment a sírásod, és magával vitte a nevetésed is, pedig az mindig olyan hangos volt, hogy elképzelni sem tudom, hogyan gyömöszölte bele magát egyetlen könnycseppbe, de elmentél, és nem láthatod, hogy megtört a könyvem gerince a bánat súlya alatt.

Tegnap reggel is túlságosan belemerültem, túl sok idő ment el. Megittam a kávét, és észrevettem, hogy a bögrében körben ott maradt egy vonal. Foltot hagyott a kávé.

Néha előfordul. És ilyenkor csinálhatsz bármit, sikálhatod bármeddig, nem tűnik el teljesen. Egy idő után pedig már nincs is értelme. Egyszerűbb, ha kidobod.

Abban reménykedtem, ha eltűntetek mindent, ami rátok emlékeztet, nem lesz majd olyan kegyetlen érzés, hogy már ti sem vagytok itt. Hát összetörtem a bögrét, és üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, bár erre nem emlékeztem, csak a szomszéd Ilus néni néhány perccel később félve kopogtatott be állítólag egy pohár cukorért a mézes krémeshez, gyakorlatilag kinézte mögülem a házfalat is.

A végére ilyenek lettünk mi is: foltok egymás bögréiben. Hallottam, hogy letetted, de ezt ki kellett mondanom. És azt is, hogy sajnálom, és azt is, hogy néha azt hiszem, még mindig szeretlek, de főleg azt, hogy sajnálom. Persze ezeket már úgysem tudod meg. A bögrét mindenesetre végül összeragasztottam.

Néha azért még hiányzik.