Nehéz volt eltalálni a tökéletes szépenkéremet. Gyakorolni kellett, elvonulni a fészer mögé, suttogva artikulálni az „e” meg az „é” betűket, szétnyitni a szájat, pörgetni a nyelvet. Néha annyira belemerült a gyakorlásba, hogy sötétedésig a farakások közt kuporgott, és kétségbeesetten hajtogatta, hogy szépenkérem szépenkérem szépenkérem. Nem fogta fel a szavak értelmét, csak kántált, mint egy megszállott, és azt képzelte, hogy énekel, mert úgy valamiért könnyebben ment. A szomszéd gyerekek bolondnak nézték, kicsit talán féltek is tőle, de emiatt sem zavartatta magát, hiszen mit tudják ők, hogy mennyit ér egy tökéletes szépenkérem. Nap végére rendszerint sikerült megfelelővé fejlesztenie a szépen kérést. Amikor megkapta az Ajándékot, Apapa megveregette a vállát, de azért hozzátette, hogy „Lesz ez még jobb is, kisfiam.” Mindig hozzátette.
Vonatok, kisautók és repülőmodellek hevertek mindenfelé a szobájában, és Apapa minden hétfőn elment, és minden szombaton hazajött, és mindig volt nála egy újabb vonat, kisautó vagy repülőmodell. Később felnőttes játékokat hozott. Számológépet, összeépíthető áramkört színes égőkkel, kémcsöveket és egy bonyolult, zenélő óraszerkezetet. Ahogy telt az idő, a szépenkérem beleivódott Jóska zsigereibe, nem kellett többé erőlködnie az „r” betűkön és a hangsúlyokon, de tudta, hogy lesz ez még jobb is. Még nem volt tökéletes.
Apapa közben egyre messzebbre járt dolgozni. Először két hétig nem jött, aztán három, aztán egy teljes hónapig nem látták. Jóska meg volt győződve róla, hogy Amerikába repült, és ha egyszer hazajön, óriási zsákban fogja hozni az Ajándékokat. Hirtelen újra fellángolt benne a vágy, hogy továbbfejlessze a szépenkéremet, és minden eddiginél lelkesebben vetette magát a gyakorlásba. Szabad pillanataiban megrögzötten tátogott, különböző hangsúlyozási variációkat dolgozott ki, és úgy tűnt, egész élete e két szó körül forog. Minden idegszálával azt várta, hogy Apapa végre hazaérjen.
És egy októberi napon végre hazaért. Ott állt a kapuban, új formájúra nyírt bajusszal, a hátán pedig egy hatalmas zsákot cipelt. Lassan közeledett az ajtóhoz, belépett, és nem állt meg a konyhában, pedig Jóska a kendőjénél fogva ráncigálta oda Anyust, hogy együtt köszönhessenek neki. Apapa lekapta róluk a tekintetét, a nagyszobába ment, és elkezdte bedobálni a ruháit a zsák száján. Jóska pár pillanatig semmit nem értett. Nézte Apapa új bajszát, ahogy mozog az orra alatt, nézte a zsákot, nézte Anyust, ahogy a kendőjét gyűrögeti, és aztán rádöbbent. Egy csel. Egy csel az egész. Apapa úgy tesz, mintha nem lenne nála semmi, ki is megy az ajtón, most kell utolérni, mielőtt még kinyitja a kaput!
Jóska remegő izmokkal kirohant, és leugrott a tornác lépcsőiről, hogy jó nagyot csattanjanak a talpai. A csattanásra Apapa felkapta a fejét. Itt az alkalom.
- Szépen kérem! – üvöltötte Jóska, és úgy érezte, hogy az egész levegőben az ő hangja vibrál.
Apapa megdermedt, aztán kivágta a kaput, és sétálni kezdett az utcán. Egyre gyorsabban és gyorsabban sétált. Már futott. Ott lobogott mögötte a zsák.
Jóska végignézte, ahogy eltűnik az úton. Még mindig egész testében reszketett, de szája közben elégedett mosolyra húzódott. Megkönnyebbült. Rázta a nevetés.
„Igen. Most már nem is kell ajándék. Ez már nem lesz jobb. Ennél már nem lehet jobb. Ez, igen, ez tökéletes volt.” És gondosan visszazárta a kaput.
