Aztán apa egyik nap gyalog jött haza a munkából. Eladta a kis zöld Trabit. Végre. Már szégyelltem az iskola előtt reggelente. Mikor jön az új? -kérdeztem. Azt válaszolta, hogy nem lesz másik, hiszen minek, itt áll meg a busz neki munka után, mi meg úgysem megyünk sehova. Az igaz, hogy anya, a mama és én egész nap a faluban vagyunk, hova is utaznánk, főleg így nyáron. A bolt pedig mozgó. Így mondják. Ebben az a jó, hogy engem is elengednek, mert csak egy úton kell átmenni a fűzfasor után, amikor kinyit, és felkiabálni az ablakon, hogy mit szeretnék. A visszajárót megtarthatom. Gondolom, mert gazdagok vagyunk.
Paradicsomot ültettünk valamikor a költözés után, már kerekednek a kis zöld bogyók, alig várom, hogy leszedhessem őket. Az iskolában is csináltunk ilyet régen, de sajnos nem jutott mindenkinek belőle. Na majd most bármennyit ehetek. Van a kert végében egy kis földes rész, ahol nem nőtt fű, anya szerint jövőre cukorborsót és répát fogunk ott termeszteni. Ezt azért már nem értem, hiszen van egy csomó a boltban, ráadásul titkon azt reméltem, hogy oda majd egy medencét terveznek. De szerintük elég a tó az erdő határában, csak akkor kell menni, amikor a horgászokat nem zavarja az ember. Még mindig nincs egy barátom se. A faluban nem láttam játszót, nem is tudom, hova mennek akkor a gyerekek. Esténkén hamarabb fekszünk, mint régen otthon. Anya szerint ez így egészséges, de apa inkább arra fogja, hogy drága az áram. Sötétben sokkal félelmetesebb ez a nagy ház a lakásból magunkkal hozott kevés kis bútorral. Minden hang sokkal buborékosabb, kong a lépés is, mintha egy akváriumban lennénk.
Idén nem mehettem táborba, mert hiszen van itt elég hely biciklizni és rohangászni, minek ezért fizetni. Valamelyik nap beesett a kék labdám a fakerítéses nénihez, úgyhogy utánamásztam. Ő meg söprűvel bicegett ki a házból, hogy mit képzelek, nem tudom, mi az a magánterület, ilyet is csak a városi bunkóéknál, még a gyerekét se tudja megnevelni. Nem tudom, hogy tőle féltem-e jobban, vagy a szemből rohanó tátogó libájától, úgyhogy átmásztam a sövény alatt, és a patak felé futottam. Majd biztos kapok másik labdát, hiszen gazdagok vagyunk. A néni pedig szerintem a helyi boszorkány, nem is értettem, mit beszél a varázsos szájával.
Apa esténként hoz a megmaradt kenyérből, a csücsök az enyém. Tegnap pedig már szeletelték nekem az első érett termést rá. Bivalyparadicsom, így mondják. A többiek csak vajasan ették, sóval. Jó itt falun, azt hiszem, de ha felnőtt leszek, én inkább sima életet akarok majd. Szokatlan ez a gazdagság.
