A dühös és rémült ütéseket nem tudtam abbahagyni, a szálló szőr pedig megállíthatatlan volt. Szúrós, büdös, mindenre rátelepedő szőrlepedő. Először csak az ágyam felszíne, de ahogy ijedten ugrálni kezdtem, csillagszóróként továbbterjedt mindenre. Bebarnultak a ruhák, a kisasztal, amin a papó órája és a rózsás szoborka feküdt, aztán minden-minden egyre koszosabbnak, egyformábbnak tűnt. Ez a látvány mégis valami furcsa révületbe kergetett, nem bírtam abbahagyni a pattogást, csapkodást. Ahogy belélegeztem a szálakat, köhögőroham tűzdelte az eddig néma hisztérikus nevetésem. Pár tüsszögés levert az ágyra, ahol könnyezve, lihegve csavarodtam bele a paplanörvénybe. Szememből és tenyeremből kinőtt szőrszálak egészen állativá tettek. Megérkeztem, arra gondoltam. Hát erről beszéltek a felnőttek. A pokol harmadik körébe jutottam-e, vagy én várom a mindenséget ott háromfejű kutyaként, ilyesmik kavarogtak félálmomban. Lihegés, nyál, sikítás és a tarkómból megindult sötétség. Ánya sikított, azt hiszem.
A szomszéd gyerek ötlete volt az egész. Mózes, így hívták. Jobbra a harmadik házban lakott, csak az utca másik oldalán. Két árokra és egy átmászható kapura tőlünk, vagyis papóéktól. Mózi nagyon okos fiú volt, sok mindenre tanított akkoriban. Fűszálakat gyűjtött a könyvek lapjai közé préselve. A különlegeseket kereste, ami valahogy nem olyan, mint a többi, hanem színesebb, görbébb vagy akár szakadtabb. Ezeket mind szerette volna megmenteni, és örökre életben tartani ahogy nézik egymást a betűkkel. Egyszer találtam neki egy oroszlánarcút, elfogadta.
Meséltem neki, hogy mennyire félek az ágyam fölé kiterített vaddisznóbőrtől, és hogy pár napja éjszakánként életre kel benne valami. Megmozdult, abban a csíkban láttam, amit a Hold szórt be az ablakon, mert a függönyt nem volt szabad elhúzni. Kis részeken ugyan, mintha csak csiklandós lenne, de határozottan meg-megrángott a hasa környékén. Máskor kukacok indultak belőle a fehér falon, kis pirosfejű ördögfajzatok. Összebeszéltek, ki merre, és hogy mindenképpen úgy legyen, reggelre senki ne látszódjon, és papó se higgyen nekem soha. Mózi azt tanácsolta, simogassam meg minden nap egy kicsit a malac hátát, attól megszelídül, és nem lesz félnivalóm. Hittem neki, ő mindent tudott, legalábbis nálam biztosan, hogy többet. Aznap este megvártam, míg mindenki lefeküdt, elővettem a varázsbotot, amit délután találtam hátul az udvarban, és óvatosan megérintettem vele pár szőrszálat. Borzongott egyet, de még így is rettentő nagy és félelmetes maradt. Még néhány napig a bottal birizgáltam esténként, azt hiszem, kezdtem megszelídíteni, úgyhogy készen álltam arra, hogy puszta kézzel is hozzáérjek. Éjjel láttam, hogy lepkék szálltak fel belőle, azt hiszem, ez valami örömteli jel lehetett, mert meghozta a bátorságom. Holnap megsimítom, eldöntöttem.
A szőrtenger közepén ülve könnyű és édes lett a tisztaszoba tisztátalansága. Félelmem átköltözött disznóm bőrének túljára, ahogy eggyé válásunk betakart ebbe a nyári hóba. Mire legközelebb mentem, kidobták a molyrágta újdonsült barátom. Mózi szerint feltámasztottam.
