– Ez pedig egy tölgyfa. Ha eljön az ősz, a levelei színesek lesznek, és lehullanak – magyarázta édesanyád.
Emlékszem arra, ahogy felcsillant a szemed a látványomon. Aznap éjszaka türelmesen vártam a holnapot, hogy újra láthassalak.
Év év után jött, és én a kert végében állva figyeltem, ahogyan apró csecsemőből kislánnyá nősz. Számtalanszor látogattál meg engem, és én igyekeztem a legnagyobb leveleket növeszteni, hogy árnyékommal megvédjelek a tűző nyári napokon. Minden ősszel összegyűjtötted azokat a leveleket, és büszkén mutattad meg a szüleidnek. Telente magányosan álltam, mély álomban, de megérte a hosszú várakozás, mert minden tavasszal édesanyád felszerelte azt a kerékhintát, amit te annyira szerettél.
Sosem felejtem el a napot, amikor először mentél iskolába. Az arcod izgatottsággal kevert aggodalmat sugárzott. Még mindig gyűjtögetted a leveleimet, és még mindig játszottál az árnyékom alatt, de egyre kevesebbet. Szerettél kijárni és olvasni, noha a könyveid szinte csak képekből álltak. Szerettem azokat a könyveket. Messzi tengereket, végtelen sivatagokat és burjánzó dzsungeleket ábrázoltak, bennük számtalan állattal.
Mikor véletlenül letörted egy gallyamat, emlékszem a riadt szemeidre, ahogy beszaladtál a házba. Bár alig fájt, te mégis betekerted a sérült ágamat egy vörös kendővel. Szerettem azt a kendőt. Téphette akármekkora szél, én vigyáztam rá.
Ott voltam neked mindig, mikor lógattad az orrodat, és ott voltam neked, mikor sugárzott az arcod az örömtől.
Egy tavasszal a kerékhinta helyére egy függőágyat akasztottál, és ott olvastál. Ezek már nem képeskönyvek voltak, csak sejteni tudtam, mi állhatott azokon a lapokon.
Már nem voltál kislány, nagyot nőttél az évek alatt. Még emlékszem az első iskolai szerelmedre, aki, mikor idehoztad, egy késsel mélyen belém véste szerelmetek erejét. Nem bántam, mert boldognak láttalak téged.
Ahogy teltek az évek, egyre kevesebbet láttalak. Fiatalból felnőtté váltál, és már nem jártál ki olvasni a függőágyhoz. Teltek az évek, és kezdtem azt hinni, hogy örökké elmentél. Magányosan várakoztam a kert végében, vágyva a társaságodra, reménytelenül.
Mikor visszatértél, a szüleid már öregek voltak, és te a gondjukat viselted. Néha láttam, ahogy kinézel felém. A kertben már nem teremtek zöldségek és nem tarkállottak virágok; gaz fedett mindent.
Egy napon riadt kiabálást hallottam, és rá nem sokra szirénázást. Csak foszlányokat kaptam el a sziluettedből az éjszaka sötétjében, ahogy emberek egy autóba raktak téged, és vijjogva elhajtottak.
Nem hallottam sok mindent abból, amit a szüleid mondtak csendesen egymás közt, de elég volt ahhoz, hogy tudjam: többé nem foglak viszont látni téged.
Teltek a napok, de nem kaptam választ számtalan kérdésemre. Egyszer azonban emberek érkeztek a házhoz. Egyenesen odajöttek hozzám. Fel voltak szerelkezve, és egy kis méregetés után nekem estek, éles fűrészekkel. Megfosztottak a gallyaimtól, és a törzsemet elemelve a földtől elszállítottak. A fájdalom miatt nem emlékszem sokra, csak arra, ahogy letesznek valahol, majd átszabnak valami mássá. Innentől már homályosak az emlékeim, de éreztem, mikor az üres törzsemben elhelyeztek valamit. Téged. Hallottam a gyászoló szüleid zokogását, majd éreztem, ahogyan mélyen a föld alá kerülök, bennem – veled. Itt minden elsötétült.
Hát, így kötöttünk ki itt. Minden egyre csak halványodik, nem tudom, meddig leszek képes érezni még a jelenlétedet. Ha el is sötétedik minden, tudom, hogy te itt leszel az ölelésemben. Csendesen, az idők végezetéig.
