Egy kedves ápoló fiúval találkozom, eddig őt még nem láttam itt. Mégis úgy köszönt, mintha régi ismerősök lennénk. Ha nem lenne új, tudná, hogy én mindenkivel tegeződöm. Alig múltam húsz éves, előttem áll még az élet. Ez a rettenetes baleset sem tudja kettétörni az álmaimat. Bemutatkozunk egymásnak. Tibor jóképű, fiatal, úgy látom kezdő még. Segít kicsoszogni a reggelihez. Nagyon kellemetlen. Ennyi idő után már igazán mehetne ez egyedül is… Elmesélem neki a borzalmas estémet, amikor a barátaimmal indultunk hazafelé az egyetemről és egy részeg sofőr rosszul vette be a kanyart. 1 hétig voltam kómában. A gondolataim összezavarodtak és összetört minden csontom. Megértően meghallgat és biztosít róla, hogy fel fogok épülni. Így gondolom én is. Muszáj lesz a lábamnak is rendbe jönni, hogy folytathassam a táncot. A tánc az életem, erre vágytam mindig, ezért vagyok türelmes. Vagyis próbálok.
Látogatók érkeznek a kórházba. Hozzám egy kedves férfi érkezik, ismernem kellene őt, de nem tudom honnan. Bemutatkozik. Máténak hívják. Nagyon szép neve van, ha majd egyszer lesz egy fiam, én is ezt a nevet adom neki. Mesél a családjáról, a gyerekeiről, az unokáiról, ők is puszilnak engem. Mostanában nem minden arcot ismerek fel, de ő rémlik valahonnan, ezért kedves vagyok vele. Abban biztos vagyok, hogy közel állunk egymáshoz. Talán valamelyik rokonom lehet. Az emlékeim furcsa játékot űznek velem.
Elmesélem neki a balesetet, ő pedig figyelmesen hallgat. Egy hosszú, nehéz nap után a színházból léptem ki, amikor egy tolvaj ellopta a táskámat és fellökött. Olyan rosszul estem, hogy eltört a lábam. Kérem, hogy beszéljen az orvossal, mert már nagyon mennék haza. Biztosan az az undok Éva helyettesített a premieren. Mindig a vezető táncosi helyemre pályázott. Máténak könnyek szöknek a szemébe, de biztosít, hogy beszél az orvossal. Elmondom neki, hogy ugyan mindenki kedves itt a kórházban, de nekem nem jó itt. Mennék már haza, vissza a középiskolába, mert lemaradok a tanulmányaimról. Pedig nagyon fontos, hogy leérettségizzek, ráadásul a Táncművészeti Egyetemre szeretnék felvételizni, ezért a lábamnak gyorsan meg kell gyógyulnia. Próbálok erős lenni, de sírva fakadok. Nagyon szeretnék hazamenni, már összepakoltam minden holmimat. Tudom, hogy nem ilyen egyszerű ez, türelmesnek kellene lennem, de egyre nehezebb itt a kórházban. Úgy érzem, mintha évek óta itt lennék… Máté szomorúan köszön el tőlem, megölel, megpuszil és biztosít róla, hogy legközelebb a kicsikkel jön és lesz alkalmam játszani velük. Szeretem őt, szeretem őket. Talán hamarosan nem itt találkozunk, hanem otthon. Az édesanyám vár haza. Biztosan friss kalácsot süt majd nekem, hiszen az a kedvencem.
Ez egy nagyon hosszú nap. Az orvos nem nézett be hozzám, pedig szerettem volna elmondani neki, hogy jobban vagyok, ezért nyugodtan hazaengedhet. A baleset már csak egy rossz emlék. Én voltam a hibás. Annyira siettem haza a munkából a kisfiamhoz, Mátéhoz, hogy kiléptem egy autó elé.
Remélem a következő éjszakán elkerül a rémálom! Mindig ugyanaz. Egy hosszú élet emlékei, sok tragédia, de rengeteg boldogság is. 80 év, férj, egy fiú, Máté, unokák, dédunokák, idősek otthona. Hogyan lehetne mindez igaz, hiszen alig múltam húsz éves… Összepakolok. Talán holnap hazamehetek.
