Tudtam, hogy Zolira nem lehet rábízni a gyereket. Itthon hagyom őket egy röpke órácskára és máris történik valami.
Hogy mi? Szerinted? Elesett. Biciklivel.
Nem, dehogy Zoli. A gyerek.
Hol máshol? Persze, hogy kint az utcán, az aszfalton. Még csak egy hete tanult meg tekerni a kétkerekűvel, de ez a nagyokos máris kiviszi az utcára.
Persze, oké, tudom, férfiak. Lazábban veszik. Végül ide vezet a lazaság, jó nagyot perecelt a gyerek.
Ja, nem. Szerencsére nem tört el semmije. Viszont felszakadt az álla. Ha láttad volna! Teljesen szétnyílt a bőr. Látszott alatta a zsírszövet, vagy mi van ott. Majdnem rosszul lettem, mikor megnéztem. Én biztos, hogy elvittem volna az ügyeletre. Zoli simán leragasztotta. Mondtam neki, hogy ezt tuti varrni kell. De ő nem akarta, hogy megint piszkálják szegény gyereket, csak nemrég vették ki a manduláját. Elment a gyógyszertárba összehúzó tapaszért. Azzal egész jól megcsinálta. Remélem nem lesz csúnya a heg!
Kábé egy centi hosszú. Zoli szerint tökmindegy, egy fiúnak nem árt, ha van rajta egy-két sebhely. Neki is van egy a szemöldöke fölött. Mondjuk azt már felnőttként szerezte.
Tudod, a bal szemöldöke fölött.
Igen, akkor, amikor fejbe dobták sörösüveggel.
Aha, tényleg, őt is orvoshoz akartam vinni. Azt mondta, nem kell, összevarja magának.
Nem, nem varrta össze. Csak leragasztotta. Celluxszal, tudod, azzal a szélessel. Másnap a fél szemöldöke lejött a ragasztócsíkkal együtt. Szemceruzával rajzolgattam neki, míg ki nem nőtt újra.
Igen, mókás volt. Akkor. Egy gyerekkel, nem lehet így mókázni. Egy gyereket nem lehet félvállról venni. Felelőtlen. Miért vitte ki az utcára biciklizni? Legalább futott volna mellette!
Mi? Szerinted én aggódom túl?
Igen tudom, mi is estünk jó párszor. Amikor elengedted a kormányt a lejtőn lefelé. A régi Csepel kormányát. Még a lánc is leesett.
Oké, de te nem hatéves voltál, hanem tizenhárom.
Jó, ezt elfogadom, nyilván tanul belőle. Sőt, mindketten tanulnak belőle. De tudod, mi a legbosszantóbb az egészben?
Nem. Nem a sebhely. Hanem az, hogy ha vele van a gyerek, mindig van valami gáz.
Oh, egy csomó durva sztorim van.
Mondjam? Jó. A múltkor is engedte, hogy felmásszon a cseresznyefa tetejére. Alig tudott lejönni. Majdnem megállt a szívem, mikor megláttam, hogy odafönt lengedezik, egy vékonyka, göcsörtös ágon.
Edződik. Oké. Én is olvastam Vekerdyt, én is tudom, hogy egy ekkora gyereknek mozogni, futni, mászni kell, hogy fejlődjön az agya. De mi van, ha leesik? Mi van, ha eltöri a kezét vagy a lábát?
Hát köszi, engem az nem vígasztal, hogy lehet rajzolni a gipszre. Tudom, hogy te is engeded fára mászni a lányokat, de ti amolyan waldorfosok vagytok, vagy mi, állandóan másztok, saraztok, gilisztákat fogdostok.
Igen, tudom, hogy nem csak erről szól.
Mondok mást, mikor kicsi volt a gyerek, néhány hónapos, utálta a pelenkázást, végigüvöltötte. Rájöttem, hogy azért ordít, mert rosszul esik neki, ahogy a hideg, nedves popsitörlő a fenekéhez ér. Vettem egy popsitörlő melegítőt. Na, mit szólt ehhez Zoli. Szerinted mit?
Igen, kiröhögött. Honnan tudod? Kiröhögött és soha nem is használta. Milyen apa az ilyen? Szegény gyerek csupa libabőr volt, mikor ő tette tisztába.
Nem, nem túlzok. Még szerencse, hogy pár hónap múlva, már nem zavarta a hűvös törlőkendő, hozzászokott a bőre. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Zoli felelőtlen, könnyelmű.
Azért, mert az. Felelőtlen.
Nem, nem a popsitörlő miatt, hanem mert hagyja esni-kelni, mászni, vadulni. Néha azt érzem, hogy csak én tudok vigyázni a gyerekre. Ha velem van, sosincs semmi gond. Bezzeg, ha vele!
Várj egy pillanatot! Tartsd egy kicsit!
Édesem! Miért van nálad az ecet? A bablevesbe kell? Még nincs kész az ebéd. Mindjárt jövök és segítek. Ne csavard le a kupakot! Mondtam, hogy segítek. Ne, ne nyomd meg a flakon oldalát! Vigyázz! Kispriccel! Jézusom, a szemedbe fröccsent?
Most mit csináljak? A gyereknek ecet ment a szemébe. Le kell tennem. Hívom Zolit.
(Köszi, hogy visszahívtál. Jól van, igen. Kicsit bedagadt a bal szeme. Zoli jegeli neki.)
