- Miért öntötték ki a szemetet a játszótérre? – kérdezte. Nem volt rosszallás a hangjában, csak némi nyugtalanság.
- Dehogy öntöttük – válaszoltuk. – Ilyet sosem tennénk.
Meg is néztük a kukát. Azazhogy csak néztük volna, mert hűlt helye volt.
- Hová lett? – néztünk egymásra.
- Hát ezt ellopták – állapítottuk meg.
Kirohantunk a játszótérre, ahol egy jókora kupac várt minket. Majd vissza.
- Ellopták a kukánkat – mutattuk a szomszédnak. - Honnan gondolták, hogy mienk a szemét? – kérdeztük most mi.
- Megtaláltuk valamin a nevüket.
- Ez kínos – pillantottunk megint egymásra.
Újra mind a négyen ott teremtünk a szemétdombnál. Siralmas látvány volt.
Most másik szomszéd érkezett:
- Hallottunk valami böhöm nagy autót hajnalban a sarkon zajt csapni. Biztos azok voltak – közölte nyugodt hangon.
- Ez nagyon kellemetlen. Gyorsan eltakarítjuk – bizonygattuk.
- Sok kukát ellopnak mostanában. Ha újszerű, már viszik is – tette hozzá elgondolkozva.
- Ez is az volt – sirattam meg a miénket. Mert máris hiányzott.
Lehangoltan álltunk mindnyájan. Többen odajöttek. Szótlanul szemléltük a hulladékhalmazt pár másodpercig. Mint egy temetésen.
- Jaj, már pakoljuk is – kaptunk észbe.
Egyszerre lendültünk mozgásba. A szomszédok közben csendben eloldalogtak. Kukazsákokat hoztunk, majd egyikünk visszaszaladt kesztyűért. Fura volt, mert tiszta állapotukban még a saját kezünkkel fogtuk a dolgokat. „Azután is a mieink, ha már kivágtuk őket a kukába?” – tűnődtem.
- Gyere már! – sürgettek.
Mikor a nem természetes dombocska fölé álltam, azt se tudtam, mit fogjak meg hirtelen. Mindannyian felkapkodtuk, ami a kezünk ügyébe esett és belenyomtuk a zsákba. Lendületesen ment minden.
- Ezt tegnap dobtam ki!
- Ezt meg én! Jobb lett volna rendesen széttépni.
- De akkor meg nem tudnánk így összeszedni!
- Az is igaz.
Kis szünet következett a beszélgetésben. Szó nélkül rámoltunk. Le voltunk döbbenve.
- Itt a tusfürdőm – indult meg halkan újból a társalgás.
- Ez lebomlik egyáltalán? – került elő egy másik műanyag.
- Jelentem, megvan a társasból hiányzó kártya.
- Mennyit kerestem! Kösz! – nyúltam érte.
- Ki dobta ezt ki? – tartott fel egyikünk egy villanykörtét.
- Időnként mások is dobnak dolgokat a kukánkba.
- De ciki! Most mindenki látta, miket ettünk – váltottam témát. Undorodva fogtam meg ugyanis egy májkrémes konzervet. Pedig korábban olyan jóízűt ettem belőle.
- Itt a dogám! – jajdultam fel újra. - Ezen látták a nevet.
- Vagy ezen – hangzott az észrevétel a szétszakadt mappák közül.
- Ezt legközelebb ne így dobjuk ki, jó? – illesztettek össze egy CD-t a túloldalon.
- És ez a plüss mi vétett?
Kiábrándító volt látni régi, megszokott tárgyainkat.
- Széttépte a kutya.
- Hogy került a kutyához?
- Te meg minek dobtad ki ezt az ernyőt? Még jó lett volna.
- Mert eltörött! Nézd meg, légy szíves.
- Legközelebb szólj, megcsinálom.
Most már tényleg kezdtünk idegesek lenni. „Öntsd ki a kukád, megmondom, ki vagy!” – gondoltam keserűen.
- Kértelek, hogy ne vegyél ilyet – bukkant elő egy hajlakk.
- Szerintem ezt jó lenne külön gyűjteni – jegyeztem meg.
- Miért, mi az? – kapták fel a fejüket mindhárman.
- Egy sérült kábel.
Tovább záporoztak a megjegyzések. Vigyázni kellett, ne bántsuk meg mélyen egymást.
- Te kidobtad a cipőmet? Ezt szerettem a legjobban, és mondtam, hogy még jó lesz itthonra.
- Igaz, de kilyukadt – érkezett a magyarázat.
- Nézzétek ezt itt! – húzott ki valamit egyikünk középről. – Ez durva.
- Fúj! – s már láttuk, miktől lesz koszos a kuka.
- Még azt dobd bele és kész!
Végre túl voltunk a fájdalmas begyűjtésen. Fölkapkodtuk az utolsó darabokat, elrendeztük a talajt, és visszaindultunk a zsákokkal. Ilyenkor nem jó sorházban lakni.
Azóta jobban átgondoljuk, mit és hogyan dobunk ki. Már nem válok meg attól, amivel még dolgom van. Mert néha nem az a tükör, ami a falon lóg.
Ma már csak akkor emlegetjük azt a napot, ha valami bosszúság történik a családdal. Olyankor egymásra nézünk és együtt mondjuk nevetve: „És még a kukánkat is ellopták!”
