Az emberek gyorsak, nekem más a tempóm. Talán csemeteként azért választott engem, mert társaihoz képest lassabb és álmodozóbb volt. Az a típus, aki kiszúrja a bokorban rejtőző macskát, a titkos firkákat a buszmegállóban vagy elsőként veszi észre a szivárványt és azt, ha valaki rosszul lesz a tömegben. A csodákat és árnyakat. Egy nap felém emelte tekintetét és látványom ámulatba ejtette. Szemeiben megszépültem és magasabbnak éreztem magam azoknál az elérhetetlennek tűnő csúcsoknál is, amelyek a szomszédos parkban törtek a kékség felé.
A kedvence lettem. Viharban ablakából félénken tekintgetett felém és mikor a parkon keresztül hazafelé tartott, egy alkalmat sem mulasztott el, hogy tenyerét ifjú vonalaimhoz érintse. Keze melege egyszerre csiklandozott, mint a mókusok füle és keltett hideg fuvallatot akár egy késői nyáreste.
Most ismét itt áll előttem, szemeiből gyanta folyik, törzsét nekem támasztja. Nem egyedül jött, egy kisfiú kezét fogja. Ő mintha először látna, szája tátva marad, szemei kikerekednek és közben lassan, egyenletesen csöpög a másik oldalán tartott fagylalt.
Emlékeim gyűrűimben őrzőm, azt a sok évet, mit tekintete nélkül töltöttem. Mialatt közeledtem az éghez, gyökereim pedig a mélyben terebélyesedtek. A fény napjait, mikor az emberek alám gyűltek és égi halászként kifogtam alóluk a perzselő napsugarakat. Az apró tobozok égősorát a legsötétebb órákban, amiket rám aggattak és úgy álltak körbe, mintha várnának valakire. Azóta egyre kevesebb hó fedi az árnyak idejét, nyáron pedig hevesebb a szél, szomjamat nehezen, csak a mélybe nyújtózkodva olthatom.
Ahogy most nekem dől, kazalkoronája alsóbb ágaim verdesi. Nem mozdultam, mialatt távol volt. Ha én is ilyen sokat mozognék a felszínen, az pusztulásomat hozná. Nekem helyben zajlik az élet. Felfelé török és ágaim otthont biztosítanak galambpároknak, más égi utazóknak. Egy tapodtat sem kell lépnem, hogy a gombafonalak révén társaimról hírt kapjak. Kártevőkről, súlyos viharokról, fiatal, feltörekvő csemetékről. Beszédünk nem hanggal, hanem kémiai üzenetekként, hálózatokban fut a mélyben és általuk igazi csapatot alkotunk. Ahogy az emberi társadalmat, egy sikeres közösséget itt is a kapcsolatok minősége határozza meg.
Merengésemből keze melege billent ki, majd felém emeli a kisfiút. Kisujja ugyanúgy csiklandozza kérges testem, mint anno az övé. Illata akár a tavaszi virágzás. Aztán emberi léptékkel nézve lassan elindulnak, közben a fagylaltból nem marad semmi. Ágaimat a szél mozgatja, integetve búcsúzok tőlük. A sarkon a kislányból lett hölgy még egyszer, utoljára visszafordul. Mielőtt végleg eltűnne, egy nagy tábla takarja be alakját. Rajta lakópark rajza. Környezete ismerősnek tűnik, de mégsem az a hely szerepel rajta, ami most itt fekszik körülöttem.
A következő napsugarakkal narancssárga, szorgos emberek gyűlnek a parkba, fejük dísze fehér bóbita. Határozott mozdulatokkal vizsgálnak és ismeretlen jelekkel fújnak be. Tekintetük felemelik, de szemükben csupán élettelen fadarabnak látom magam. Figyelmük a részletekre irányul, sietősen végzik munkájukat.
