143225-α valóság:
Márton nemrég ért haza egy fárasztó, munkával töltött nap után. Legalább őt még nem bocsájtották el, pedig egyre drasztikusabb méreteket ölt a munkanélküliség. A gazdaság az összeomlás szélén egyensúlyozik, a gazdagok egyre csak híznak, míg az átlagemberek nyögik a kizsákmányoló rendszer terheit. Márton is tisztában van vele, már csak idő kérdése, hogy lecseréljék egy olyan bevándorlóra, aki még nála is olcsóbban vállalja a kulimunkát. Lehevert a kanapéra és zsibbadtan bekapcsolta a TV-t. A híradó villódzó képsorai, melyről megfogadta, vagy százszor, hogy soha többé, a szokásos szürke rettenetek soráról tudósított. Elsőnek a külföldi háborús helyzet eszkalációjáról beszéltek. A felek fegyverszünetről egyeztettek, bár mindenki tudta, hogy az egész csak röhejes színjáték. Nem lesz vége a vérontásnak, amíg akad olyan, ki elbírja a fegyvert. Következőnek a tengeri olajszállító katasztrófa napi eseményeit mutogatták. Végre körbekerítették a területet. Túl későn, gondolta hozzá Márton, miközben az élővilágban okozott pusztítás mértékét fejtegették. Majd újabb gondolatébresztés jött, most épp a méhek pusztulásáról, és ezek beláthatatlan következményeiről. A méheket ugyan felvették a fokozottan védett fajok listájára, most, hogy már alig van esély a megmentésükre. Persze hozzátették, hogy velük pusztulhat majd az emberiség jelentős része is.
Márton feltápászkodott és elbotorkált az erkélyig. Kilépve nagyot sóhajtott. A levegőn szinte érezni vélte a háborúk, az elmúlás és a reményvesztettség bűzét. Ez a pohár félig, sőt lassan teljesen üres. Fanyar mosollyal nézett a távolba, ahol a lebukó nap fakó színében már csak az ürességet látta.
143225-β valóság:
Márton épp haza ért egy fárasztó, munkával töltött nap után. Szerencsére őt nem fenyegette az egyébként növekvő munkanélküliség. Jól dolgozik, megbecsüli a helyét. A gazdasági helyzet is biztosan javulni fog, ha mindenki úgy áll a dolgokhoz, mint ő. Persze mindig akadnak vészmadarak, akik azzal riogatnak, hogy majd lecserélik őket valami harmadik világból érkező bevándorlókra. Pedig ők is csak jobb életre vágynak. Jobb lenne nekik a hazájukban segíteni, és az életüket ott jobbá tenni. Lehevert a kanapéra és zsibbadtan bekapcsolta a TV-t. A híradó élénk színekben villódzó képsorai épp a napi eseményekről tudósítottak. Elsőnek a külföldi háborús helyzet volt porondon. Világ szerte mindenhol a fegyverszünetet várták. Tüntetések, békemenetek, segélyek és békemissziók sora után, végre megkezdődtek a tárgyalások. Mindenki tudta, hogy a háborúk csak röhejes politikai színjátékok, aminek már véget kell vetni. Következőnek a tengeri olaj-katasztrófa napi eseményeit mutatták. Körbekerítették a területet, és bár az ökológiai kár elkeserítő, de a szakértők szerint, legalább nem visszafordíthatatlan. Végül újabb gondolatébresztés jött, a méhek pusztulásáról. A méheket felvették a fokozottan védett fajok listájára. Ezek az apró rovarok ugyanis elengedhetetlenül fontosak az ökoszisztémának és beporzóként az emberi élelmiszer-termelés számára is. Egy sor tudós és környezetvédő kezdett közös munkába, hogy biztosítsák e hasznos lények fennmaradását.
Márton feltápászkodott, hogy kimenjen az erkélyre levegőzni. Kilépve mélyet sóhajtott. Tudta, hogy belegondolni is elszomorító, milyen sok a gond a világban, mégis bizakodott. A pohár még félig tele van, csak cselekedni kell. A levegőn szinte érezni vélte a kihívások és lehetőségek vibrálását. Arcán bizakodó mosollyal nézett a távolba, ahol a lebukó nap narancsos színében még mindig látta az új nap reményét.
