Egy álmos tavaszi délelőtt ebédkészítés közben, vöröslencsefasírt bulgurral, éppen egy fenntarthatóságról szóló előadást hallgatva elégedetten gondolt arra, hogy minden tőle telhetőt megtesz a szén-dioxid csökkentésének érdekében, amikor hirtelen orrába szökött valami furcsa szag és mintha óriáskeréken ülne, meglódult vele a konyha, hányinger tört rá. Még kétszer érezte úgy, mintha viharos tengeren hánykolódna, mire vett egy terhességi tesztet.
Biztonságosnak hitt, kényelmes életének díszleteiről kopni kezdett a máz. A férfi hallani sem akart gyerekről. A szülei sajnálkozása, hogy - mint náluk, falun mondják - megesett lány lett, dühítette. A barátai kedvesek és távolságtartók lettek. A főnöke kiakadt, hogy meri cserben hagyni őket, amikor ilyen fontos projektek futnak. Hiszen az állásinterjún azt mondta, nem akar gyereket.
Valóban a legutolsó dolog volt, amire vágyott. Ha vágyott valaha egyáltalán. Sosem hatották meg a kocsiban mosolygó, utcán totyogó babák, a hangoskodók kifejezetten idegesítették. Minek a világra, a civilizáció összeomlásának reális veszélye mellett, a klímakatasztrófa küszöbén egy újabb ember, akit senki sem akar? Egy baba szobatisztulásig körülbelül egy tonna veszélyes hulladéknak minősülő pelenkát termel, jut eszébe egy nemrég hallott megdöbbentő adat. Mondjuk, ha rajta múlik, egyet sem, még azt sem tudja, hogy kell bepelenkázni egy gyereket.
Napról napra nyomorultabbul érezte magát. A mellei feszültek, állandóan pisilnie kellett, folyamatosan fáradt volt és legnagyobb döbbenetére és bosszúságára úgy megkívánta a húst, amit évekkel ezelőtt környezetvédelmi szempontokat figyelembe véve kiiktatott az étrendjéből, hogy egy kis török étteremben rögtön két adag gyrost falt fel. Egyre jobban gyűlölte a benne növekvő lényt. El kell vetetnem, ez járt a fejében. Mégsem intézkedett. A máskor határozott, józan gondolkodású nő egyre csak járta az utcákat, vagy ült otthon hol közönybe süllyedve, hol dühöngve saját balsorsa és tehetetlensége miatt. Fel kell hívnia az orvosát vagy ki tudja, kit, bárkit. Intézkedni fog. Igen, holnap megteszi a szükséges lépéseket.
Újabb nap telt el döntésképtelen, végtelen belső monológban. A paradicsompalánták az ablakban napról napra sudárabban nyújtóztak a nap felé. Minden élni akar, az erős megmarad. Nem akarom, hogy éljen. Én akarok élni. Ahogy eddig. Megértek az első borsószemek. Most akkora bennem, mint egy borsószem.
Egészen picire húzta össze magát a kanapén, újra szédülni kezdett, lecsukta a szemét. A rádió megnyugtatóan duruzsolt. Az ablakon hirtelen jött zivatar szapora esőcseppjei szökdécseltek. A tavaszi viharok, hirtelen lezúduló rengeteg csapadékvíz is a klímaváltozás számlájára írható. A fiatal kutatónő az utolsó utáni pillanatban talált a mindennapi életben anyagi veszteség nélkül, egyszerűen megvalósítható megoldást az emberiség civilizációját fenyegető klímakatasztrófára, szén-dioxid problémára. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy világunk megmentőjét ünnepelhetjük. Fülsiketítő tapsvihar, fényképezőgépek villánásai. A színpadon borsószín ruhába öltözött, vékony, sportos nő. Csinos alak, vonzó arc, szívecske alakú anyajegy a jobb szeme alatt.
A vihar lassan szelídülni kezdett. A kanapén fiatal nő békésen szuszogott. Egy borsószem észrevétlen leheletnyit gömbölyűbb lett.
