Ki tudja, mióta heverek itt a sötétben? Nem tudom követni az idő múlását, lehet, hogy csak pár óra, de az is lehet, hogy napok, hetek, hónapok teltek volna el, mióta utoljára láttalak. Te azóta talán már mással jársz. Szinte látom magam előtt, hogy máris találtál egy csinosabbat, okosabbat, mint én, aki még többet adhat neked. Együtt mentek mindenhova: moziba, oviba, dolgozni, sőt, még a strandra is.
Emlékszel, mikor először megláttuk egymást? Te épp azon gondolkoztál, vajon meddig van nyitva a könyvtár, miközben próbáltad betömködni a táskádba a kabátod az esernyő és a frissen vásárolt zsemlék mellé. Egymásra pillantottunk és valahogy minden rögtön klappolt. Szerintem pont erre mondják, hogy igazán egymásra találtunk. Mindig mosolyt csal az arcomra, ha visszaemlékszem erre a pillanatra.
Mennyit utaztunk együtt! Van egy kedvenc képem, mikor Cambridge-ben hajókázunk novemberben, a szülinapodon és ugyan minden szürke, mégis élettel teli; kisimultunk mindketten a csodás emlékektől, hogy itt vagyunk, ahol Tolkien és rengeteg mókus is járt és hajókázunk. Összeszámoltam, huszonhét városban jártunk együtt. Zötyögtünk egymás mellett buszon, villamoson, héven, vonaton, trolin, metrón, sőt, még a zugligeti libegőn is, ahol te szinte reszkettél a magasságtól, én meg csak hátra dőlve élveztem, ahogy a szél simogat minket libegés közben. Minden közös élménnyel közelebb kerültem hozzád és azt kívántam, sose engedj el, sose legyen vége. Ha tehetném, újra átélném, mikor télen szülinapi tortát vittünk Amirnak, tavasszal a füvészkertben sétáltunk, nyáron ücsörögtünk a római parton és a római vakációt terveztük, amit meg is valósítottunk októberben. Szeretnék elveszni abban a pillanatban, mikor az Angyalvárban a válladhoz simultam és csak néztük a több ezer éves várost csendben.
Aztán jött a következő tavasz és nem csak a természet újult meg, hanem te is elkezdtél zöldíteni. Bárhova néztem a lakásban, minden kicsit zöldebb, kicsit ökóbb, kicsit környezettudatosabb lett. Kösz, hogy nem erőltetsz rám semmit, igazán bírom a lelkesedésed, hogy mindig van valami új ötleted, mivel lehetnénk még bolygóbarátabbak. Kezdődött a szelektív szeméttel. Dombóváron mindenki egy kukába dobál mindent - ha egyáltalán beletalálnak. Mennyire felháborodnának, ha előállnánk az ötlettel, hogy másként is lehet, és miért is érdemes külön tenni a műanyagot, papírt, üveget. Aztán a szemétrendszerezés után jöttek a vászonzsákok, amiket függönyből és konyharuhából varrtál. Észrevettem ám, hogy zsinóroknak régi cipők fűzőit használtad. Sose gondoltam volna erre, de te még az oldalláncból is virágakasztót gyártottál, nagyon másként tudunk újrakeretezni, újragondolni dolgokat. Aztán egy nap beállítottál a gilisztákkal meg a vödrökkel, hogy komposztálni fogunk. A kukacokról beugrott egy történet - mikor Zsófi mondta, hogy csukd csak be a szemed és a tenyeredbe rakott egy igazi, élő gyűrűsférget. Megígérted, hogy ezekkel a gilisztákkal más lesz, nem fognak tudni kijönni, aztán másnap mégis megtörtént a nagy szökés és két kíváncsi kukac megnézte, mi van a komposztálón túl.
Gondolom, a giliszták azóta is megvannak, engem meg eldobtál. Pedig 100% pamutból készült táska vagyok, piros emeletes busszal mindkét oldalamon. Sokszor mondtad, hogy tökéletes vagyok. Pont ideális méretű egy bevásárláshoz, könyvtári könyvek cipeléséhez, de akár az ovis ágynemű szett is belém fér. Te mégsem használsz már, mert jöttek a biopamut, kézzel díszített táskák és a műanyagból gyártott, újrahasznosított darabok. Vajon engem is előveszel majd? Bárhogy is lesz, várni fogok rád.
