-Ne aggódjon fiatalember! Hamarosan jön a következő.
A férfi pár pillanatig réveteg tekintettel nézett rá, majd szorongva rázta meg a fejét.
-Az nem jó. El fogok késni.
-És ez biztosan ekkora nagy baj?
Hoppon maradt társa nem lepődött meg, látszott, hogy már ő is sokat gondolkozott a kérdésen.
-Fontos lett volna, hogy időben ott legyek.
-Emiatt ne legyen ideges. Ha olyan fontos, akkor megvárják.
A férfin látszott, hogy nem ért egyet, de nem is akarja tovább feszegetni a témát. Valószínűleg alapvetően udvarias természete sarkallta arra, hogy inkább kényszerű beszélgetőpartnerére terelje a szót.
-És Ön? Hová tart?
A néni meghökkent, nem szokott hozzá, hogy érdeklődnek felőle.
-A végállomásig megyek.
-Régóta tetszik itt várni?
-Pont elég régóta ahhoz, hogy lássam, hogy nem érdemes sietni.
-Csak a piacra hajnalban, ugye? - sandított rá évődve a férfi.
Egyszerre nyoma veszett annak az embernek, aki az előbb még a villamos makacsul ellenszegülő ajtaját csapkodta, eltűnt az idegesség és a csalódottság is a hangjából.
-Ez nem is vita tárgya - kontrázott a néni - a reggeli piacozás szent és sérthetetlen, ha nem volna, összeomlana a világ. De az élet többi dolgát nem érdemes ilyen komolyan venni.
Már mosolyogtak mindketten.
-Hány villamos ment el, mióta itt vár?
-Soha nem számoltam.
-És meddig szeretne még itt maradni?
-Fogalmam sincs. Lehetséges, hogy nekem már nem is kellene villamosoznom. Az én koromban… ki tudja mi történhet az emberrel.
-Talán mégis ki kellene próbálnia, ez mégsem tandemugrás. Ha nem száll fel, akkor soha nem fogja megtudni, hogy mi az, ami megtörténhetett volna – mondta a férfi, kicsit közhelyesen, de szívből jövően.
-Milyen igaza van. De ha én megpróbálom, cserébe fontolja meg kérem Ön is, amit mondtam.
Az eső kitartóan dobolt az utasváró műanyag fedelén. Pár percig még némán álldogáltak egymás mellett, majd a távolban feltűntek a következő villamos sárgán világító fényszórói.
- Felszáll velem? - kérdezte a néni félszegen.
A férfi elgondolkozott egy pillanatra, majd határozottan megrázta a fejét
-Köszönöm, azt hiszem inkább sétálok.
-Megértem.
A néni sután indult el a villamos felé, mint aki egy rég nem látott ismerőssel találkozik és hirtelenjében fogalma sincs arról, hogy hogyan köszönjön neki. Az ajtó előtt hezitált pár pillanatig, de végül megnyomta a gombot és magabiztosan kapaszkodott fel. A férfi kilépett az ekkor már csak szemerkelő esőbe, lehunyta a szemét és az ég felé fordította arcát. Jóleső érzéssel töltötte el, ahogyan a hideg cseppek megérintették, lehűtötték és lemosták a lelkét.
Még egyszer visszanézett a nénire, aki a villamos belsejéből szintén őt kísérte figyelemmel. Majd megfordult és hazafelé vette az irányt, immár lassú, nyugodt léptekkel és üres kézzel- a selyempapírba csomagolt, tökéletes rózsaszál már a villamoson utazott.