Lizi reggelente gyakran elaludt, ezért nem volt ideje fésülködni és nem találta meg a zokniját. Sokszor csupasz lábra húzott cipőt, amibe már tíz órára beleizzadt, ezért estig nem is merte levenni. Még az iskolában sem, pedig testnevelésre cipőt kellett cserélni.
Lizi sokszor kapott intőt a tanárnénitől. Negyedik osztályba járt, de vacakul olvasott, mert a betűk cikáztak a szeme előtt, és hiába szólt rá Emília néni, hogy figyelnie kéne, hamar elálmosodott.
Lizi ritkán ebédelt az iskolában, pedig volt nála pénz, mert reggelenként, amikor az anyja még aludt, titokban belenyúlt az anyja táskájába, és kivette az aprót a pénztárcájából. Sosem volt benne túl sok, de amire neki kellett, pont elég volt.
Lizi rossz gyerekekkel barátkozott. Ezek a gyerekek iskola után a hátsó kapunál várták rá, és együtt mentek el bandázni. A barátság nem volt ingyen, ezért amikor a többiek beküldték egy boltba, onnét nem távozhatott üres kézzel. Eleinte bűntudata volt, amikor fizetés nélkül vett el dolgokat a polcokról. Lopott körömlakkot, zsebkendőt, csokit és egyszer még egy tollat is, amiben apró halacska úszkált egy körömnyi üvegtartályban. A barátai örültek a szerzeményeinek, ő pedig boldog volt az örömüket látva, de egyre többször érezte azt, hogy ő maga is egy bezárt halacska, ami faltól falig úszik, és nem ismer mást a világból.
Lizi nem tűnt ki ügyességével semmiben. Ha az osztállyal versenyeztek, ő volt az utolsó, ha kockát dobtak, neki mindig egyese volt. Bénának csúfolták, ezért Liza jobb szeretett egyedül lenni. Egyedül járt ki a játszótérre, mert akkor békében nézhette az idegen gyerekeket és senki sem szólt hozzá.
Lizinek volt egy saját játéka is, amelyet eltitkolt mindenki előtt. Esténként az utolsó előtti járatra ült fel, pont a végállomáson, ahol még szinte üres a busz. Ekkor következett a nap legjobb pillanata. Elővette az aprópénzt, amit aznap az anyjától csent el, és minden székre letett egy húsz vagy ötvenforintost. Amikor sikeres napja volt, még százas is akadt a zsebében. Régebben próbálkozott mással is, cukorkát, képeslapot, radírt helyezett a székekre, de azoknak nem örültek az utazók. Így maradt az aprópénz.
Amikor végzett, a busz leghátuljában húzta meg magát, és várt, hogy elinduljanak a szokásos menetrend szerint. Minden megállóban akadt felszálló. Minden felszálló helyet foglalt a buszon, és amikor megtalálta az aprót, amit Lizi előzőleg odatett, mindegyik ugyanúgy örült neki. Lizi egyszer majd nagy lesz, és akkor majd nemcsak aprót fog tudni adni az embereknek, hanem mindenféle nagy és fontos dolgot. Persze lehet, hogy egyszer majd megjavul, és akkor nem fog ilyen rosszaságokkal foglalkozni. Most azonban még rossz akart lenni egy kicsit. Érezni és látni akarta azt a katartikus örömöt, amit a meglepődött utazók arcán látott, amikor megtalálják pénzérméket. Annyi boldogságot gyűjtött össze azokban a percekben, ami elég volt még egy napra.
Hazaérve csöndben belopódzott a szobájába. Ritkán járt sikerrel, mert az anyja többnyire észrevette és utána ment. Az asszony folyton fáradtnak tűnt, a szeme alatti karikák mélyek voltak és valamiért egyre sötétebbek. Az anyja mindig dolgozott és sosem volt jó szagú. Túl sokszor szidta össze, és olyanokat is mondott, amikre később rávágta:
− Te is tudod, hogy nem gondoltam komolyan!
Lizi nem értette, hogy mi a komoly és mi a komolytalan. Amikor ezen a napon anyja a szokásosnál is türelmetlenebbül a hajába ragadt és megrángatta, Lizi konokul a padlót bámulta, amin kikoptak a színek.
− Megint azokkal az utcagyerekekkel voltál?
− Ők a barátaim!
− És az aprót, amit kivettél a tálcámból? Elverted édességre? Nem szégyelled magad?
Lizi azt kívánta, bárcsak az anyjának ne lenne szája. Tudta, hogy nem helyes ilyet kívánni, de mivel Lizi amúgy is rossz gyerek volt, nem hitte, hogy még egy rossz gondolat sokat számítana. Egyszer majd megjavul, egyszer majd ő is jó lesz. Olyan jó, mint mindenki más.
