Szeretem az állandóságot. Hosszú évek óta állok itt a parkban, egy hatalmas gesztenyefa alatt. Kedvelnek az emberek, mert kényelmes, árnyékos menedéket adok bárkinek, aki egy kis pihenésre vágyik. Fényes, fa burkolatom itt-ott már kicsit megkopott, mégis vonzó vagyok. A háttámlám büszke és egyenes, biztonságot adó.
Pontban reggel 6-kor, mint minden nap, megjelenik a szobafestő, megáll mellettünk. Kávét hoz a hajléktalannak, aki remegő kezével cigarettára gyújt. Beszélgetnek.
- Na, sikerült valami munkát találni?
- Mit gondol? Nem kellek senkinek. Ki adna munkát egy ilyen beteg embernek? Csak rám néznek és kész.
Ebben a pillanatban egy fiatal férfi ér melléjük, bizonytalanul néz jobbra balra. Végül odadugja a telefonját a szobafestő orra elé, és megkérdezi:
- Nem látták véletlenül ezt a lányt?
- Nem – mondja az – de mi már úgyis megyünk. Üljön le erre a padra, és várja meg.
85 kiló. Férfi. Nyugtalanul izeg-mozog. Farmerkabátja súrolja a háttámlámat. Magassarkú cipő kopogása, puszi csattan. 55 kiló. Nő. Első Tinder randi.
- Hát, nem így képzeltelek el, bocsi. Azt hittem, jóval magasabb és sportosabb vagy.
- Ez most komoly? Te meg ennyire felületes? Első látásra leírsz?
- Szerintem ne erőltessük. Nem érdekelsz. Már le sem akartam ülni erre a padra. Egyébként is mi ez a hangzavar?
106 kiló. Férfi. Levágja magát, jesszus, úgy érzem, leszakadok. Fülhallgatóval a fülében telefonál, ordít, s közben a köveket rugdossa. Gucci öltönyének finom az érintése, az ebédje mellette gondosan becsomagolva.
- Ki vagy rúgva! Értetted? Fogd meg a holmidat és amire visszaérek az irodába, már nyomod se legyen! Nem vagyok hajlandó ezt tovább tűrni!
Zúg a fejem. Még csak kora délután van, de érzem, hogy a szorongás fokozatosan telepedik rám.
186 kiló. 4 kiskamasz, kicsöngettek a közeli iskolában. A támlámon ülnek, hát nem éppen rendeltetésszerűen.
- Nem kéred ezt a szendvicset? Az öltönyös pali itt hagyta. Olyan kövér vagy, neked már úgy is mindegy!
- És egyébként is, tök gáz az összes cuccod. Anyádnak nincs pénze, vagy mi van?
- Figyelj, húzzál már el, ne lógj velünk. Elijeszted a normális embereket.
Szipogás, -45 kiló. Nem könnyebbülök meg.
Ütemes kopogás a köveken. Valaki egy bottal közeleg. A léptek abbamaradnak, amint mellém ér. Egy ideig csönd, türelmes ácsorgás. Majd a kamaszok észreveszik magukat, felpattannak.
58 kiló. Nő. Idős, ráncos test. Most találkozunk először, nem szokott erre járni. Vajon mi szél hozta? Sokáig csak mered maga elé. Majd papírzörgés hallok, kabátzsebéből előhúz egy rongyosra olvasott levelet. Hangosan mormogja a sorokat, csak úgy, magának.
Sajnálom, Anya. Tudom, hogy ez nem az élet rendje. Tudom, hogy nagyon fogok neked hiányozni. Nem fog eltelni nap úgy, hogy ne gondolj rám. Sajnálom, hogy nem lehetek melletted, amikor majd neked lesz szükséged segítségre. Egy jobb világban ennek nem így kellett volna történnie. Szeretlek.
Összehajtogatja a papírt, gondosan visszateszi a zsebébe. Feláll, és a botjára támaszkodva lassan elbiceg.
Nincs már rajtam súly, mégis nagyon nehéznek érzem magam. Mi történik? Valahol egy apró repedés történt talán, vagy a szél és eső kezdte ki az ülésemet az idők folyamán? Valami megreccsen, és a repedés végig hasít a testemen, a lakkozott fa felületen mintha egy seb tátongana. Kétségbeesetten nézem, most mi lesz?
Szeretem az állandóságot. Este hatkor mindig megjelenik a hajléktalan, egy újságpapírral a kezében, felkészülve az éjszakára. Pontosan tudom, hány kiló. Rám mered. Egy pillanatig megáll az idő. Aztán megrántja a vállát. Tovább halad.
