Szóval nagyon vágytam egy hideg sörre. A Pocok kihalt volt, csak a pultnál ült egy nagydarab csávó, tetkók, izomtrikó. Csukott szemmel ittam meg az első két korsót, és épp belekezdtem a harmadikba, amikor derült csendből a villámcsapás, Zoltán hangját hallom.
– Hapsikám, te itt?
Felnéztem. Kockás flaneling, indigókék farmer, veszterncsizma, önelégült mosoly. Ha nem lenne olyan, hogy Chuck Norris, ő lehetne az, hogy Chuck Norris, ez jutott eszembe, nem tudom, talán a három sört felhígító három unicum miatt. Ő beszélt tovább.
– Hapsikám, ezek a tajvaniak… ezt megcsináltuk! Ászok voltunk, letárgyaltuk őket a sárga... vagyis hát érted… – a letárgyalásban ő két szóval vett részt, Kofi? Kofi? kérdésekkel próbálta a teázó üzletemberekre tukmálni a nyamvadt neszkávét. – Ebből nekünk is csilingelni fog a kassza.
Össze is dörzsölte az ujjait, közben intett, hogy még egy kört. Én még mindig hallgattam, ő még mindig beszélt. Mi voltunk ennek a kocsmába szorult délutánnak a jin és jangja.
– Csak az a szemét Felházy, az meg ne fúrja. Tudod, milyen.
Persze, tudtam. Bólintottam, és újra lecsuktam a szemem. Passzív ellenállásom nem zavarta, folytatta.
– Tudod, amikor két éve elintéztem a helyettes államtitkár szomszédjával azt az okosságot. Akkor is mi volt? Dolgoztam, tárgyaltam, vittem a táskás embernek a pénzt, elmentem Bivalyreccsentőre, arra a népi traktorművészeti vásárra vagy mire, hallgattam a citerát, ittam a kerítésszaggató pálinkát, a jogsimat is majdnem elvették. Felházy mondta, hogy ismert valahol valakit, különben bíróság elé állítottak volna, így meg csak a bírságot fizettem, „csak egy betű, de van, ami megfizethetetlen”, és még röhögött is. Nemhogy kaptam volna a nagy pénzből, még rá is fizettem, rohadna meg… – a végén már szinte kiabált.
Kényelmetlenül éreztem magam, a gyors derű, amit a sörök hoztak, elillant. Elfordultam, hátha elhallgat, láttam, hogy a nagydarab alak minket néz. Sajnos Zoltán is meglátta.
– Te mit bámulsz? Kötekedni akarsz?
– Figyu, szerintem ezt ne csináld… – megfogtam a karját, de lerázta a kezem.
– Nyugi, tudom, mit csinálok. Nem hagyom magam. Nem hagyom, hogy az arcomba bámuljon, kihallgasson – megint felé fordult. – Mit akarsz? Bunyót? Játsszuk le, menjünk ki!
– Zoltán, tényleg ne…
– Hapsikám, ez az én háborúm – tényleg ő lehetne Chuck Norris, villant be ismét. – Mi van, csak fel vagy fújva vagy tudsz bunyózni is? Vagy félted azt a szolis képedet?
Ekkor megszólalt a telefonja, Család, villogott a kijelzőn. Vágott egy fintort, kinyomta, pénzt lökött a pultra, elindult. Az ajtóból visszafordult, „nem úsztad meg, ezt még lemeccseljük!”, mondta a fickónak, és kiment.
Megnyugodtam, amikor eltűnt, kértem is még egy kört. Már-már újra volt kedvem fütyörészni, kezdett visszajönni az első sörök jókedve, ahogy kicsit imbolyogva kimentem pisilni. Szinte egyből újra nyílt a vécéajtó. Ruganyos lépések, jogging suhanása. És a hang: mintha egy szekercét állítanának a tarkómba.
– Héló! A haveroddal belém kötöttetek.
– Ééén, ööö, ez egy félreértés. Én nem…
– Ja, ketten egy ellen, úgy nagy volt az arcotok. Akkor most lejátsszuk, öcsi?
Ijedten fordultam meg, sajnos a nagy ijedtségben elfelejtettem irányítani testem bizonyos folyamatait. Néztem a lepisilt nadrágját, cipőjét, és arra gondoltam, itt már Zoltán se segíthetne. Vagy tényleg csak akkor, ha ő lenne Chuck Norris.
