Renáta elfintorodott, de végül rányomott a letöltés gombra. Nem hitt benne, hogy működni fog az alkalmazás, de a kíváncsisága erősebb volt a szkepticizmusánál.
A barátnője már napok óta nem hagyta békén. Folyton azt hajtogatta, hogy a Babylingo mennyire szuper. Hát majd most kiderül.
Még nem volt senki a játszótéren, amikor Zsófikával odaértek. A fű nedves volt a reggeli harmattól, és a napsugarak melegét még alig lehetett érezni. Zsófika türelmesen megvárta, amíg édesanyja lepakolta a cuccaikat a padra, és nekiállt kihámozni őt a babakocsiból.
Zsófika már viszonylag stabilan tudott állni és járni, de még nem beszélt. A monológszerű gügyögések és hablatyolások között Renáta hiába kutatott értelmes szavak után. Amikor panaszkodott emiatt a barátnőjének, ő rögtön ajánlgatni kezdte neki a Babylingo-t. Pont erre való – mondogatta folyton. – Bámulatos cucc. Egy mesterséges intelligencia van benne, ami a gügyögést lefordítja értelmes szavakra. Próbáld ki!
Nagyon ódzkodott tőle, hogy letöltse. A mesterséges intelligenciától mindig is irtózott. Nem értette mitől működik, és ijesztő volt számára minden olyan gép, ami látszólag úgy gondolkodott vagy viselkedett, mint egy ember.
Kiemelte Zsófit a babakocsiból, aki amint szilárd talajt érzett a lába alatt rögtön megindult a homokozó felé. Renáta magához vette a műanyag vödröt és a homokozós játékokat és pár lépéssel utolérte Zsófit. A kislány ügyesen átmászott a homokozó körüli alacsony műanyag padon, és elkezdte két kézzel széttúrni a középen magasodó fenséges homokvárat.
Tíz éve még aggódott volna, hogy a pici gyerek szájába vagy a szemébe megy a homok, de amióta minden játszótér homokozójába mikroszkópikus nanorobotokat telepítettek rendes homok helyett, nem történhetett ilyesmi. Az intelligens homokszemek automatikusan elkerülték a gyerekek testnyílásait, és a ruhákról is maguktól leperegtek.
Renáta leült a padra, elindította a Babylingo-t, és maga mellé tette a telefont. Várta, hogy Zsófi belekezdjen szokásos bébimonológjainak egyikébe.
Pár perc múlva Zsófi megragadott egy lapátot, és kacarászva csapkodni kezdte a homokvár egyik megmaradt tornyát. Rögtön ezután csücsörítős, nyálas prüszkölésbe kezdett.
A telefon halk pittyenéssel vonta magára Renáta figyelmét.
“Ez jó játék! Szeretem ezt játszani” - üzente a Babylingo applikáció.
Renáta nem volt meggyőzve.
Azért ehhez a megállapításhoz nem kellett gyermekpszichológus diploma.
– Szomjas vagy Zsófi? Gyere igyál egy kis vizet. - Renáta kivette a cumisüveget a táskából és Zsófi felé nyújtotta pont a szája elé. Zsófi elhúzódott, és a műanyag katicának kezdett pöntyögni érthetetlen nyelven.
A telefon fordított.
“Vidd innen! Nem kell! Nem vagyok szomjas!”
Renáta számára ez már sok volt.
Először megijedt, de aztán elhessegette az érzést. Ki akart próbálni valamit.
– Tudod, hogy én ki vagyok?
Zsófi megfogott egy piros almaformát, és nekiállt csapkodni a kisautót. Nem nézett az anyjára, de folyamatosan, érthetetlen nyelven gőgicsélt.
“Te vagy az én anyukám. Emlékszem rád.” – állt a képernyőn. A nő a kezébe vette a telefont, aztán újra Zsófi felé fordult.
– Mire emlékszel még?
“Emlékszem, amikor először láttam a fényt és először vettem levegőt, volt ott egy ember. Nem láttam, de éreztem. Felemelt és beszélt hozzám. Azt gondoltam róla, hogy ő Apa.”
Renáta a szájához emelt kézzel próbált elfojtani egy feltörő kiáltást. Másik kezével görcsösen szorította a telefont.
“Azután nem láttam többször, de hiányzik. Fogunk még vele találkozni?”
Renáta szeméből kontrollálhatatlanul kezdett folyni a könny.
– Nem kicsim. Nem fogunk. – szólt remegő hangon.
Felállt a padról, elkezdte összepakolni a játékokat, aztán összeszedte Zsófit és bekötötte a babakocsiba. Mielőtt hazafelé indultak volna elővette a telefont, és néhány kattintással kitörölte az alkalmazást.
A szétszórt nanohomok szemcsék visszagurultak a homokozóba, és mire a következő család megjelent a játszótéren, már újra ott állt középen a fenséges homokvár.