Először nézzük meg, mi zajlik odabenn, a tünetei nem jelentenek bizonyítékot, kezdte az orvos, és adott egy laborbeutalót.
Megemelkedett a kortizol, a feniletilamin, az amfetamin, a szerotonin, az endorfin, és a dopamin szintje, összegezte a következő találkozáskor az eredményeket az orvos, majd az ultrahang géphez kísért. A lelet pozitív, mondta, és az eredményt a kép is igazolja: jól kivehető, hogy megnagyobbodott a szíve. Mikor volt az utolsó depressziója, kérdezte, közben intett, hogy öltözhetek. A válaszom hallatán beírta a laptopjába a diagnózist: hat hetes szerelem.
Egyetlen hang se jött ki a torkomon. Ez lehetetlen, hiszen védekeztem! A munkámba temetkeztem, készültem a doktorimra, kizárólag az egyedülálló barátnőimmel találkoztam, kerültem a romantikus filmeket, a virágboltokat, nappal a játszótereket, este a parkokat.
Az orvos észrevéve az ijedtségem, felajánlotta, hogy csináljunk egy tesztet. Biztosított róla, hogy amennyiben a kapott érték jelentős kockázatot sejtet, nem kell megtartanom. A szerencsés kimenetelt befolyásolja, hogy mennyire hasonló a két érintett életkora, társadalmi státusza, keresete, származása, érdeklődési köre, vallása és iskolai végzettsége, mondta. Megnyugtatott, hogy jelentős eltérés esetén orvosilag elfogadott, ha úgy döntök, nem hordom ki. A jog szerint senki nem szólhat a döntésembe, az állam szabad kezet ad. Akár itt a váróban is kitöltheti, nyújtott át egy papírlapot, minél előbb, annál jobb.
Zúgott a fejem, mikor kiléptem a rendelőből. Hát mégis igaza volt a kolléganőmnek. Mi lesz a karrieremmel? Nekem koncentrálnom kell, száz százalékra teljesítenem. Miért kellett Gábornak épp a szomszéd lakást kibérelnie?
Orvosi elemzés nélkül is egyértelműen tudtam, hogy ez egy életképtelen szerelem. Rengeteg a különbség köztünk. A következő páciens után beadtam a kérdőívet, és jelentkeztem a bizottsághoz.
Egy hét gondolkodási időt kaptam. Soha nem volt még ennyire hosszú egy hét.
Nem tudtam hová nézni, mindent szerelmespárokkal reklámoztak a plakátokon és a tévében, ráadásul elözönlötték a várost. Tavasz volt: melegen sütött a nap, a fák virágba borultak, a madarak trilláikkal igyekeztek elnyomni a forgalom zaját. Hajnalban mentem el otthonról, és késő estig túlóráztam, hogy ne is lássam az új lakót, aki miatt elkaptam ezt a veszélyes kórt. Hiába. Valahányszor meghallottam, ahogy köszörüli a torkát, elfordítja a zárban a kulcsot, vagy akár csak lehúzza a wc-t, izgatottan összerándult a gyomrom. Ültem a gép előtt, cikkeket kerestem a disszertációmhoz, de nem értettem egy kukkot se az egészből. Az anyanyelvi angolom cserbenhagyott, gügyögni kezdtem magamban, szívecskéket rajzoltam a grafikonok helyett.
Jogom van függetlenül élni, sikeresen, önállóan, szabadon, mondogattam magamnak. Egyre erőtlenebbül.
A kapott időpontra végül nem mentem el. Nem értem rá, randim volt. Kilenc hónappal az első jelek után pedig megszületett a döntés. Készülünk az esküvőre. Tény, hogy a doktorimmal lassabban haladok, de megtanultam egy új nyelvet.
Hogy mi lett a tünetekkel? Időközben néhány elmúlt, mások gyengültek, és jelentkezett valami más. Amióta Gáborral vagyok, rengeteget nevetek. Nem csak a teszt, én is pozitív lettem.
