Éjjel arra ébredek, hogy izzadok, átázott a hálóingem. Az ágyam felett egy meztelen Krisztus. Nem kellett volna elvennem az üveggolyókat. Az ágy szinte magába nyel, mintha az ingem zsebébe és végig az alsó szegélybe, izzó golyókat varrt volna valaki, amik húznának a mélybe. Olyan súlyosak, mintha tüzes mágnesgolyók lennének, amik a föld magja felé zuhannak, húznak rendületlenül. A forró gömbök a csípőmhöz érnek, a térdemhez szorulnak, lyukat égetve a bőrömön és az ágyam közepén, ami egyre csak süpped, olyan akár egy nagy tölcsér, amin keresztülfolyok a semmibe, és nincs egy rece vagy egy kidudorodás, amibe belemélyeszthetném a körmöm, hogy a tölcsér-mélység el ne nyeljen végleg. A bőröm hullámos hólyagokat szül, mint a kipattogzó rózsabimbók tavasszal, közben feszít és ég, egyre jobban hasonlít egy sárosan kint hagyott focilabda bőrére, amit a nap kíméletlenül felhasít. Forró homokban fekszem, talán nem is tölcsér, hanem egy óriási homokóra szippantott magába, kígyóként tekergek körbe, dobálom magam, számolom a homokszemeket, mind egyformák, hiába számolom, elrontom, újrakezdem. Vedleni kezdek, pikkelyes, kipattogzott bőröm tovább reped, végigszalad a testemen, víz után sóvárgok, hogy csillapodjon a fájdalom, de a tenger sója tovább marja a repedések alól kivillant húst, az izzó golyók már rég szerte gurultak, a felhők formáit bámulom.
Az északi szél a távolból egy aprócska felhőt fúj fölém. Eltakarja a Napot, ez jó.
Eszembe jutnak a nyári balatonozások, amikor a tűző nap elől, hol a fák árnyékába húzódtunk, hol a vízbe rohantunk, delfinek voltunk, kacagtunk, fittyet hánytunk a fölnőttekre, akik önszántukból kinn aszalódtak a parton, lehunyt szemmel hallom a gyerekzsibongást, érzem a büféből szálló palacsinta illatát, a kalipszó hűvös érintését az ajkamon. Elájulok. Mikor felébredek, látom, hogy angyal vagy galamb alakú a felhő, hajszálrepedések keletkeznek rajta, majd lassan kettéválik, és ömleni kezd belőle az eső, egyre csak zuhog, zuhog, emelkedni kezd a víz, betakar, mint egy selyem paplan, ez jó, enyhül a fájdalom, a száraz bőröm felpuhul, és mint harisnyából gyermeklábat kibújtat belőle egy kéz. A régi bőröm gyűrötten lebeg a vízen, majd süllyedni kezd. Lélekzik a testem. A homokszemek hamar magukba szívják az esőt, magamra meredek, szégyellem a meztelenségem, és szórni kezdem magamra a nedves homokot, homok ruhát tapasztok magamra, el akarok bújni a férfi elől, aki az imént lenyúzta a bőröm. A tekintetében szép vagyok, tükrében látom, hogy egy szempillantás alatt behegednek a sebeim, újra csecsemő vagyok, szép, puha újszülött, és, ahogy az én bőröm gyógyul, az övé hasad, hólyagosodik, végül négy izzó golyó, ami a hálóingem zsebéből gurult szét, lyukat éget a kezébe és a lábaiba. Megérintem a sebek helyét. Ő rám mosolyog, kitárja a karját, mintha csak megfeszítenék, majd vetkőzni kezd. Ruhát cserélünk. Ő a meztelenségem veszi fel, én a palástot, amit a vállamra terít. Felébredek.
