Döntős alkotások

Dobi István: A világ legrosszabb rablója

Miklós harminchét évesen, egy esős hétfő reggelen elhatározta, hogy bankot rabol.rnNyolc éve dolgozott könyvelőként ugyanannál a cégnél, ugyanazon az irodai széken ülve, ugyanazt a monitort bámulva, amelynek jobb felső sarkában három éve ott virított egy döglött légy. Senki sem szedte le. Valahogy illett a hangulathoz.rnMiklós életében minden konstansan csöndes volt. A főnöke passzív-agresszíven csendes alak. A magánélete tökéletesen eseménytelen és kínosan sivár. Otthon a hűtője pedig halkan zümmögött.rnEgyetlen dolog volt hangos: az Excel.rnA cellák. A képletek. A pirossal jelölt hibák. Egy ponton már álmában is táblázatok üldözték. Egyszer arra riadt fel éjjel, hogy azt kiabálja:rn– A SZUMHA nem megoldás mindenre!rnA bankrablás gondolata végül egy céges értekezleten született meg, amikor a főnöke huszonhárom percig beszélt arról, hogy „új szemléletű szinergiák mentén kell optimalizálni a költséghatékonysági folyamatokat”.rnMiklós akkor döntötte el, hogy vagy börtönbe kerül, vagy meghal.rnA börtön legalább változás.rnOtthon komolyan készült. Megnézett két rablós filmet, bár az egyik végül romantikus vígjáték volt, csak félreolvasta a leírást. Írt egy cetlit:rn„Ez egy rablás. Kérem a pénzt. Köszönöm.”rnSokat gondolkodott a „köszönöm”-ön.rnVégül benne hagyta.rnAnyja mindig azt mondta: „A jó modor ingyen van.”rnKedden felvette a fekete pulóverét, napszemüveget húzott, és egy régi vászonszatyrot vitt magával, mert a nejlonzacskó szerinte méltatlan lett volna egy komoly bűncselekményhez.rnA bankban azonban rögtön elakadt.rnSorszámot kellett húzni.rnNegyvenkettest kapott.rnA kijelzőn harmincegy villogott.rnLeült várni.rnMellette egy idős néni ült egy hatalmas szatyorral, és azzal a különös, mindentudó tekintettel figyelte, amely kizárólag nyugdíjas nénik és vizsgálóbírók sajátja.rn– Maga beteg? – kérdezte.rn– Tessék?rn– Olyan sápadt.rn– Bankot készülök rabolni.rn– Értem – bólintott a néni. – Én meg CT-re megyek csütörtökön. Mindenkinek megvan a maga baja.rnAzzal adott neki két sajtos pogácsát.rnMiklós megette mindkettőt.rnA negyvenkettes szám végül negyven perc múlva villant fel. Addigra már tudta a néni három unokájának nevét, és azt is, hogy a kisebbik aranyhörcsöge depressziós lett a petárdázástól szilveszterkor.rnOdament az ügyintézőhöz.rnA nő negyven körüli lehetett, kedves arcú, fáradt szemű, akinek a mosolya pontosan olyan volt, mint azoké, akik naponta százharminc ügyféllel beszélnek, és ebből legalább tizenkettő szerint személyesen ő felelős a világgazdaságért.rnMiklós átadta a cetlit.rnA nő elolvasta.rnMajd még egyszer.rn– Ez nagyon udvarias – mondta végül.rn– Igyekeztem.rn– Maga könyvelő?rnMiklós ledermedt.rn– Ezt honnan tudja?rn– A betűtípusból. A könyvelők mindig túl szabályosan írnak. Meg a „köszönöm”-ből. A valódi bűnözők ritkán hálásak.rnMiklós hirtelen rettenetesen elfáradt.rnLevette a napszemüveget.rn– Igazából nem is akarom kirabolni a bankot.rn– Sejtettem.rn– Csak… nem bírom tovább. Reggelente már annak sem örülök, hogy felébredek. Csak számolok egész nap. Táblázatok. Kimutatások. Egyszer sírva fakadtam egy hibás ÁFA-oszlop miatt.rnA nő csendben hallgatta.rn– Tud kertészkedni? – kérdezte végül.rn– Tessék?rn– Az unokaöcsém levendulafarmot nyitott Balaton mellett. Könyvelő kéne neki. Meg valaki, aki hajlandó kerítést javítani és néha kecskéket kergetni.rn– Kecskéket?rn– Meglepően gyorsak.rnKét hónappal később Miklós egy domboldalon állt gumicsizmában, levendulaillatban, kezében egy kerítésléccel, miközben egy Lajos nevű kecskét próbált rábeszélni: az ingujj nem élelmiszer. rnMár nem táblázatokat javított, hanem kerítést, és őszintén szólva ez jelentős életminőség-javulásnak bizonyult.rnPár nap múlva arra eszmélt, hogy a domboldalon nevet a kecske után futva. Korábban ilyesmit csak idegösszeomlás közben csinált.rnÉs életében először nem szorított a mellkasa.rnNéha még eszébe jutott a bankrablás.rnTechnikailag tényleg megpróbálta.rnBár végül csak két pogácsát, egy telefonszámot és egy új életet vitt el.rnHa őszinte akart lenni, ennél nagyobb zsákmánya sosem volt.rn