Döntős alkotások

Hirsch Johanna: Anyák napja

Egy illatos májusi délután Anita ruganyos léptekkel sétál a gyermekvédelmi szakszolgálat épülete felé. Bár már sokadjára fordul meg erre, még most is görcsbe rándul a gyomra, mikor meglátja a hivatalos feliratot a homlokzaton. - Kapcsolattartásra jött? - kérdezi a portás. - Dehogy! Örökbefogadó szülő vagyok, időpontra érkeztem. - Elszégyelli magát a heves mentegetőzés miatt. Mit tud ő arról, milyen azoknak, akiknek “intézetis” a gyereke, és kéthetente, felügyelet mellett találkozhatnak itt? A gondolatba is beleborzong. Neki életének egyik legszebb napja kötődik ehhez az épülethez. rnrnIgaz, eleinte nem volt könnyű. Férjével akadozva nyíltak meg az alkalmasságukat vizsgáló pszichológusnak. Babákról, akik megfogantak, de nem születtek meg. Elkeseredésről, gyászról, és arról, hogy mennyi időbe telt tudni örülni más várandósságának. Mikor alkalmas örökbefogadóknak találták őket, felcsillant a remény. Alig várták már, hogy szülők lehessenek, de a felkészítő tanfolyamon nem övék volt a főszerep. Anita addigra már tudta, hogy az örökbefogadható gyerekek nem “árvák” és vannak valahol vér szerinti szüleik, mégis furcsállta, mennyi szó esik róluk. Azt hitte, a tanfolyamon nevelési tippeket kapnak majd, ehelyett a vér szerinti szülő és a gyerek megszakíthatatlan kötelékéről magyaráztak nekik, meg arról, hogy milyen fontos, hogy ne változtassák meg gyerekük eredeti keresztnevét. Hát nem vágyik szülőkre és egy jobb életre? Nem jobb neki elfelejteni régi nevét? Lassan értette csak meg, hogy mi mindent hagy maga mögött egy gyerek az örökbefogadással. Egyedül a nevét viheti magával, törékeny identitásának csíráját, emlékeztetőt arról, hogy honnan érkezett. Valamit, amit éppenséggel a vér szerinti szüleitől kapott. rnrnÍgy aztán akkor, mikor hosszú várakozás után végre elérkezett a nap, ami az a bizonyos legszebb nap lett, a Jázmin név vált a legkedvesebb névvé Anita számára. Titkos örökbefogadás történt, ezért nem találkozhattak a szülőanyával. Ő szerette volna így. 17 éves volt és az állam nevelte fel őt. Egy gyermekotthonban élt, mikor megszületett a kislánya. Kiismerte a rendszert, értette már, hogy az gyakorta újratermeli önmagát. Nem akarta, hogy gyermeke arra a sorsra jusson, mint ő. Mindössze annyit kért, hogy minden évben, a kislány születésnapjakor a szakszolgálat közvetítésével juttassanak el hozzá néhány fotót. rnrnMúlt héten ünnepelték a hatodik születésnapját. Anita nyomtatott egy fotót a szülinapi zsúrról, egy szánkózósat még karácsonyról, és egyet, ahol Jázmin kedvenc babájával játszik, akinek ő adta a Rozi nevet. Rozi baba utat nyitott egy csokor kíváncsi kérdésnek, arról, hogyan is lesznek a kisbabák, és hogy ő mikor volt Anya pocakjában. - Meséltem már erről. Te egy másik néni pocakjában nevelkedtél. Ránk bízott és mi nagyon örültünk, hogy a szüleid lehetünk! - Jázmin egyelőre beéri ennyivel, de Anita tart attól, amikor idősebb lesz. Hogy segíti majd őt abban, hogy elfogadja, van valahol egy családja, akiket nem ismerhet? Haragudni fog rájuk, vagy vágyni a találkozásra? Anita nehezen tudja megállni, hogy ne fogja el féltékenység ilyenkor. Pedig holnap tartják az anyák napját az óvodában. Ő fog ajándékot kapni és neki mondanak verset. Erre gondol még akkor is, mikor leadja az irodában a fényképeket. rnrn- Lenne itt még valami - mondja az ügyintéző. - Jázmin anyukája, mikor átvette a legutóbbi csomagot, itt hagyta ezt. - Anita szíve hevesen ver, ahogy átveszi a papírlapot, amire egy telefonnal készült fotót nyomtattak ki. Egy pillanatra megdermed. Jázmin néz rá a képről. Vagyis mégsem egészen ő, hanem amilyen lesz majd egy nap. Ugyanaz a dús haj, ugyanazok a csintalan barna szemek. Egy vékony kamasz a kórházi ágyon, karjaiban gyengéden tart egy csecsemőt. Anita zavarba jön, szeme könnyes lesz. Érzi, hogy mekkora kincs van most a kezében. Ez a fotó egy nap még nagyon sokat fog jelenteni kislányának. Egy fotó a néniről, aki az anyukája, és nagyon szerette őt. - Micsoda anyák napi ajándék! - mondja végül, és elteszi a képet.rn