Döntős alkotások

Horváth Erzsébet: Megélhetés

MegélhetésrnVályogot vet apánk, miszlikre vágta hozzá a szalmát. Nyakig sáros vagyok mellette. Nagy faládában dagasztjuk össze a sarat a szalmával. Legszívesebben belenyomkodnám az ujjaimat a friss fekete hasábokba. Sötétlik a hátsó udvar az agyagtégláktól. Sorakoznak végig a nádastól a kerítésig. Ugrándozok közöttük. Apám hagy. Elmagyarázza, hogy ezek mind beszürkülnek, kicsit tán be is repedeznek, de ha jól dolgoztunk, akkor egybe maradnak, és amikor rendesen kopogósra száradnak, akkor már jók lesznek. Kezdhetjük az építkezést. Öregapám lesz a segítsége, befalazzák végig a tornácot, előszoba és kamra lesz belőle. Ezermesterek, annak kell lenniük, ha jót akarnak, állapítom meg, úgyse jön ide senki segíteni. Minek is jönne? rnHé, kisebb falatokat tégy az ikrek szájába! Ripakodik rám anyám. De már csak a szoknyája szélét látom, kiviharzik az udvarra a férfiakhoz. Hármasával cipeli ő is a téglákat a fal tövébe, apánk keze ügyébe. Apánk vígan fütyörész, ütögeti az emelkedő vályogfalat. rnTilos befogni a galambokat, de ők ketten, anyám és öregapám persze fütyülnek az ilyen tilalmakra. Alaposan megtervezték az egészet. Hallottam tegnap délután. Egy ketrecet eszkábáltak össze a padláson, a padlásablakot kinyitották, búzát hintettek le csaléteknek. A madarak pedig sorra beröppentek, majd lezuhant mögöttük a drótajtó.rnUtána egyesével történt a befogás fenn a padláson, vagy ötöt elkaptak. Közben anyám forralt a sparhelten vizet. A madarak lehunyt szemmel, megkötözött lábakkal sorakoztak a konyhában a kövön, karmaik begörbültek, s a fejük furán hátra hanyatlott öregapám markában. Letépte nyakukról a tollat, és elnyisszantotta a gigájukat. Döbbenten lestem, mi maradt belőlük megkopaszítva; alig valami kékes-fehér bőr, alatta a kiugró csontocskák. rnKirályi eledel, örvendett öregapám. Levest főzünk, annak a legjobb!rnVastag felhőben árad ki a konyhából a forrázás bűze. Egy malteros vödörben gyűlik az ázott toll. Amint lehet, kivisszük a nádasba öregapámmal. Kétszer tűnünk el hátul a bokrok és a nád sűrűjében. Majd vissza a ház felé. Még a leves gőzének a kiáramlásától is tartanunk kell. A szomszéd Roszka rájöhet, mit eszünk, vagy a másik szomszéd, vagy akárki, aki elmegy a házunk előtt. Már vágni lehet a konyhában a vastag párát. Jaj, csak Roszka ne lásson semmit, mondogatja anyánk, úgy a legjobb, hiszen nagy pletykafészek. rnMár a harmadik tányérral eszem, s még mindig tömném a számba. Öregapánk felmászik a padlásra, bezárja az ablakot, a ketrecet szétszereli. Csak a maradék árulkodhatna a tűzhelyen, de az este apánk elé kerül, azzal a galamb befogás és megevés minden nyoma eltűnik. rnPipes a kerítésnél kiáltozik, versenyben Roszkával. Befogták a galambokat, felzabálták szegény jószágokat! Állok a keskeny ablaknál, markomban fogom a függöny szélét, szeretném elrántani, mert jobban látni és hallani akarom a két nőszemélyt. Izgatott hangon ismételgetik: Börtönbe jutnak. rnTíz percenként merjük megnyitni az ajtót, hogy a bűz valahogy elszálljon. Este már nem érződik. Apánk csendben kanalaz, sötét képpel les, neheztelését nem palástolja, legfeljebb a méltatlankodó szavakat gyűri vissza magába, a végén az sem sikerül neki. Többé ne tegyed, nem megyek miattad a börtönbe! rnHa rajtad múlna, akár éhen is hallhatnánk! Szól vissza anyánk.rnMásnap, harmadnap és még sok napon keresztül várom öregapámat, hogy újra felállítsa a ketrecet a padláson, elvégre nagyon könnyű befogni a galambokat. Ugyan alig van húsuk, de a levesük mennyei. Nem kell sajnálni a Pipest, marad még ott galamb. Szürke csapatokban köröznek a zsupp felett, mindig hallom a kísérteties szárnysuhogást, főleg esténként, mielőtt lecsúszik a nap a nádasba, s amikor már a tölgy lombjai közül lassan emelkedik felfele a fehér karima, a sejtelmes Hold.