Döntős alkotások

Magyar Tibor: Volt már zaj

Volt már zajrnrnNégy éve kerestem az utolsó egyben maradt villamost. Elhagyatott kocsiszínekben és zsúfolt roncstelepeken. Végül az Andrássy úton jött szembe.rnA háború után hónapok alatt eltűnt az összes. Begyűjtötték. Szétvágták. Csavar, rugó és fogaskerék lett belőlük. Egyszerűbb volt, mint a takarítás. Így jártak a metrószerelvények, a HÉV-kocsik, a buszok. Minden, ami valaha vitte a várost. Még a fogaskerekű sem úszta meg. Mintha nemcsak a vasat szedték volna ki a világból, hanem a zajt is.rnDe maradt egy szóbeszéd. Egy villamosról, amely túlélte.rnA megbízóm sánta, vagyonos vénember volt. Nem emlékeket gyűjtött, hanem elnémított trófeákat. Álló órákat, húrtalan zongorákat, néma csengőket. A villamost is közéjük szánta.rnÉn már rég kiszálltam volna, de nem hagyta. Négy éve az ő pénzéből éltem. Négy éve az ő csendjét szolgáltam. Mindig akadt valaki, aki hallani vélte.rnBejártam minden megmaradt vonalat. A sínek vagy véget értek, vagy a semmibe futottak.rnAznap este először hittem el, hogy nincs mit megtalálni. Valaki telekürtölte a kocsmát: az Andrássyn látta. Kiröhögték. Ott sosem járt villamos. Ha járt volna, az kapja az első bombatalálatot. A Kisföldalatti azóta is a romok alatt hever.rnKéptelenség.rnDe ha az ember négy évig keres egy fantomot, mindenbe belekapaszkodik.rnAz utolsó cigarettámat szívtam a hajnali ködben, a Kodály körönd egyetlen épen maradt padján. Ekkor meghallottam a mélyről jövő csikorgást, a tompa dübörgést.rnA ködből bontakozott ki. A kidőlt villanypóznák között mászott előre. Ahogy közelebb ért, megláttam: a kerekek helyén rozsdás lánctalpak marták az aszfaltot. Végig rossz helyen kerestem.rnUtoljára gyerekként láttam működő villamost. Anyám akkor még élt, és mindig az ablak mellé ültetett, hogy számoljam a megállókat. A háború után sokáig csak zajra tudtam elaludni. De egyre kevesebb maradt. Morgás. Zakatolás. Távoli vonatfütty.rnRoncsként is maradt benne erő. Áramszedője csonkán lógott a tetőről; nem keresett már vezetéket. Az elején régi vonalszám derengett. Valaki fekete csíkot húzott a helyére.rnAz ajtók nyikorogva kinyíltak. A sofőr kihajolt az ablakból.rn– Felszáll? – kérdezte egykedvűen.rnHaboztam.rnA nyitott ajtó mögött nem ugyanaz a város várt. Elnyomtam a cigarettámat és bólintottam.rnA sofőr intett. Kabátja ujján olaj és hamu száradt. Odabent felszaggatott ülések, vastag por, betört ablakok. A kapaszkodók halkan összeütődtek, pedig nem volt utas. Az egyetlen jegylyukasztó rozsdásan kapaszkodott a ferde fémrúdba.rn– Kitartó egy alak maga – sóhajtotta, mintha már várt volna.rnElőhúzott egy menetjegyet, felém nyújtotta és a lyukasztóra bökött. Átvettem, betettem a helyére és ütközésig húztam a kart.rnKattanás.rnHárom lyuk.rnA sofőr csak ekkor nézett rám igazán. A kezembe nyomott egy kopott aktatáskát.rn– A jobb kanyarokkal vigyázzon, a rugók már nem a régiek – mondta. Azzal leszállt, és elindult a ködben.rnHosszú idő után gyalog.rnZsebre tettem a jegyet, és leültem a helyére. A táskában menetrend, egy régi várostérkép, kezelési útmutató. A műszerfalon egy fakuló fénykép: ugyanez a villamos a háború előtt, mosolygó utasokkal, a kamerába intő sofőrrel. Úgy néztek rám, mintha elkéstem volna.rnBehunytam a szemem, és beszívtam az áporodott, esőáztatta bőrülések illatát. A visszapillantó törött üvegén át egy pillanatra síneket láttam.rnAztán semmit.rnA vezérlőkar hideg fémje a tenyerembe mart. Nem tudtam, merre indulok. Csak azt tudtam, hová nem viszem. A lelakatolt termekre gondoltam, a poros vitrinek csöndjére.rnNem. Oda biztosan nem.rnMost én viszem.rnDe nem neki.rnLassan indítottam. A motor felmordult.rnNem volt sín, nem volt út – mégis ment.rnA város megmozdult alattam.rnrnVolt már zaj.rn