Döntős alkotások

Magyar Tibor: ŐK IS

Ők isrnrnMárcius közepén kimentem az erkélyre, és megpillantottam egy vörösszemű vadgalambot, amint csipegeti a télen fellógatott madáreleség lehullott morzsáit. Rögtön eszembe jutott, hogy tilos a galambokat etetni, ahogy partvidéken a sirályokat, de nem sokat adtam az ilyesmire. Kit bánt ez a szegény pára? Hiszen, ahogy kinyitom az ajtót, máris felröppen vagy bemenekül a korlát alá. Azt hittem, nem jön vissza többet, de másnap megint ott gubbasztott a sarokban.rnNem sokat törődtem az erkéllyel. A balkonládák és a repedezett cserepek legtöbbje üresen állt. A nyugágy a falnak döntve, évek óta nem használtam. A másik oldalon egy viharvert műanyag szék, ahova csak akkor ültem ki, ha esténként megittam egy sört. A szék mellett négy zsák üres sörösdoboz.rnEgyik nap a galamb már egyáltalán nem félt tőlem. Később arra is rájöttem, miért. A szokottnál hevesebben nyitottam ki az erkélyajtót, és a galamb felröppent. Akkor láttam meg. Fészket rakott egy üres cserépben, és a fészekben két tojás feküdt. Valami ostoba derű futott át rajtam. Úgy döntöttem, mire kikelnek a fiókák, megtisztítom az erkélyt. Levittem a zsákokat, lemostam a széket, kidobtam az elszáradt növényeket, a menthetőket pedig átültettem, és ezentúl gondosan öntöztem. Felmostam a követ, tettem ki vizet kis tálkában, és szórtam ki eleséget a tojónak, hogy ne kelljen messzire mennie élelemért.rnEzután mindennap megnéztem a vörösszemű vadgalambot. Az pedig mindennap ott kotlott a tojásokon sztoikus nyugalommal. Egyáltalán nem érdekelte, mit csinálok körülötte, csak nagyon ritkán rebbent fel, amikor meggondolatlanul tettem egy hirtelen mozdulatot.rnÁprilis első napján, amikor a tojó éppen élelemért járhatott, már nem a tojások voltak a cserépben, hanem két icipici és rettentően rusnya fióka. Bőrük ráncos volt, túlságosan lilás, rózsaszínbe hajló árnyalattal. A tollak pedig mint a szőr, úgy álltak szerteszét pirinyó testükből. Csak a körömnagyságú csőrükből lehetett sejteni, hol a fejük. Jóleső érzéssel néztem őket, majd aludni tértem.rnEzután még több élelmet szórtam a galambfészek tövébe, hiszen a tojónak három helyett kellett ennie. Ennek ellenére az anyjuk időnként repült pár kört, ezalatt meg tudtam figyelni, hogy a fiókák napról napra nagyobbak lettek.rnMajd eljött a május. Egy szombati nap késő délelőttjén kimentem az erkélyre. A fiókák ott csipogtak a cserépben. Főztem magamnak ebédet, utána elpilledtem, és szundikáltam pár órát. Délután ötkor keltem, és első dolgom az volt, hogy kiszellőztessem a szobát. Kótyagosan a cserépre néztem, de az teljesen üres volt. Fél másodperc alatt felébredtem. Hova tűnhettek? Azzal a sok pihével, szőrrel a szárnyukon, hogyan is tudnának repülni? Vagy megpróbálták, és leestek? Kihajoltam az erkélyen. A negyediken lakom, ha innen lezuhantak, az biztos halált jelent. Nem láttam fentről semmit, cipőt húztam, és lerohantam a ház előtti gyepre. Egy órán keresztül kutattam, nem csak az erkély alatti részt, de százméteres körzetben minden fűcsomót megnéztem. Itt ugyan nincsenek!rnAkkor talán egy ragadozó lecsapott volna a fészekre, amíg az anya távol volt szokásos körútján? Visszarohantam a lakásba, és jobban átvizsgáltam a cserepet. Ám semmi nyomát nem találtam támadásnak. Csupán tojáshéjdarabokat meg pár tollat, nyilván a vedlésből. Se vér, se egy kitépett szárny. Semmi. Egy percig magam elé néztem, és szörnyen ostobán éreztem magam.rnBementem a hűtőhöz, és kivettem egy dobozos sört. Leültem az erkélyen, és miközben néztem a lenyugvó napot, kortyolni kezdtem. Milyen ostoba voltam. Bár estek volna le inkább, bár tépte volna szét őket egy vérszomjas vércse. Bármit, csak ezt ne. Mégis kirepültek a fészekből, és soha többé nem térnek vissza. Nem érdeklem őket. Ennyi gondoskodás, ennyi törődés után, egy pillanat alatt magamra hagytak.rnŐk is.