Döntős alkotások

Mets Szilveszter: Kóma

Az álmok fátylán is áthallatszó ritmusos pittyegésre lettem figyelmes. Biztos az ébresztőm szól. Csak még öt perc. Csukott szemmel próbáltam meg kitapogatni a telefonomat, hogy egy pöccintéssel elhallgattassam a hangot. rnA kezem egy korláthoz ért. rnKorláthoz?rnAzonnal kinyitottam a szemeimet. A pittyegő hang ritmusa hirtelen kétszeresére nőtt. Éles, vakító fény töltötte be a szemem, mintha órák óta egy barlangban lettem volna és most kiértem volna a napfényre. Az orromat enyhe fertőtlenítőszag csapta meg. rn-- Kérem, nyugodjon meg, -- hallottam egy lágy női hangot. Egy kéz meleg érintését éreztem a karomon. A fényben egy körvonalat véltem felfedezni. -- biztonságban van. Balesetet szenvedett, és… rnA torkom elszorult, levegőért kapkodtam. A pittyegés szinte egy folyamatos hanggá változott. A fülem csengeni kezdett, csak a saját szívverésemet hallottam. A csengésen tompán áthallatszott a nő hangja, de nem fogtam fel mit mond. Próbáltam felállni, de a nő erősen tartott. rnA látásom kezdett kitisztulni. Láttam, ahogy egy kórházi ágyban fekszem, és egy nővér próbál beszélni hozzám. Egy másik pedig épp valamit befecskendez az infúziómba.rnEgy fél perc múlva megnyugodtam. A fülem sípolása is abbamaradt, a hangok kitisztultak. A pittyegés is lelassult.rn-- Uram, tudja a nevét? -- kérdezte a nővér. Bemutatkoztam neki.rn-- Mi történt? -- kérdeztem. rn-- Autóbalesetet szenvedett. -- válaszolta -- nem esett komoly baja, de az elmúlt négy és fél hónapban kómában volt. rnAz utolsó szavak visszhangot vertek a fejemben. Valami furcsa volt a nővér viselkedésében. Mosolygott, őszinte jókedv sugárzott belőle, nem csupán a szakmai kedvesség. És nem csak ő volt ilyen. A többi nővér. Az orvosok. Még a többi beteg is, akikkel találkoztam.rnPár napig még vizsgáltak, azután egy este hazaengedtek. Hazafelé menet zenét hallgattam, és egy könyvet olvastam a telefonomon, tudomást se vettem a világról körülöttem. Nehéz volt járni, mozogni. Majdnem öt hónap fekvés után nem csoda. Amikor hazaértem, leültem a kanapéra, bekapcsoltam a tévét. Hallgassuk meg a híreket, mi történt az elmúlt időkben. De mielőtt a híradás elindult volna, már el is aludtam. rnMásnap reggel ébredtem fel. Az a jókedélyű doki azt javasolta, hogy minél többet mozogjak, hogy erőre kapjak. Egy gyors zuhany után elindultam a munkahelyemre. A doki szerint körülbelül száznegyven napig voltam kómában, és már előtte is el voltam csúszva kicsit a projektemmel. rnKiléptem az ajtón, és valahogy valami más volt. Hét ágra sütött a nap. Madarak csicseregtek. De az emberek voltak leginkább furcsák. Jókedvű, mosolygó emberek sétáltak el mellettem. rnAhogy a metró felé sétáltam, mintha az utcák, amiken jártam sem lettek volna olyan nyomasztóak. A legfurcsább az, hogy fel sem fogtam, hogy eddig azok voltak. Mintha a város megnyugodott volna. rnMagával ragadott az érzés, a többi ember kisugárzása. A metró mozgólépcsőjén vettem észre, hogy még zenét sem hallgattam, még elő se vettem a telefonomat. És nem voltam egyedül. A mozgólépcsőn egy idős hölgy állt mellettem.rn-- Még a levegő is más, igaz? -- Kérdezte, ahogy leérkeztünk. Értetlenül néztem rá, de ő már fordult is a másik irányba induló vonal felé. rnAkkor nem csak képzeltem, tényleg valami más.rnA metrón is szokatlan volt a hangulat. A sok képernyőbe meredő üveges tekintet helyett vidám arcok fordultak egymás felé, sokan beszélgettek. Valahogy olyan érzésem támadt, mintha egy boldog, színes közösség ülne a metrón, nem egymástól elszigetelődő, kiszürkült emberek.rnAhogy felértem a metrómegállóból, megálltam. Végignéztem az utcán, aminek a végén az iroda állt, ahol dolgoztam.rnAz utcát hirdetőplakátok szegélyezték. Szinte vakítóan hófehér plakátok. rnLehet, hogy nem is ébredtem fel a kómából. Lehet, hogy meghaltam. Vagy talán nem is én voltam az, aki felébredt.