Döntős alkotások

Párkányi Kornélia: Anyanap

8:40. Kinyitja az ajtót. Idejön. Hozzám fog érni. rnInnen, az ágyamból figyelem, ahogy közeledik. Most van a küszöbön, onnan pontosan 8 lépés. Már ha akkorákat lép, mint szokott. Mi lesz, ha nagyobbakat fog, és előbb ér ide? rnMég mindig az ajtóban áll, csak az alakját látom. Hátulról kicsit megvilágítja a konyhai lámpa fénye. Pont annyira, hogy lássam, ma feltűzte a haját. Így máshogy néz ki. Érzem, ahogy az idegességtől megremeg a gyomrom. Az orromhoz teszem a kedvenc plüssömet. Azt fogja mondani, hogy már büdös, de nem moshatja ki. Különben sem büdös. Én-szaga van. rnTétovázik. Aztán a redőnyhöz lép. Akkor van még egy kis időm. Megfogja a húzózsinórt. Mélyen beszívom a levegőt. Felhúzza az első redőnyt. Nem felejtette el, hogy csak félig szabad. Akkor kifújhatom. De jön a második. Újabb mély lélegzet. Ezt csak harmadig. Jól csinálta. Kiengedem a levegőt.rnElindul felém. Kalácsillata van. És kávé. Most már jobban látom az arcát. Mosolyog. Jó reggelt, kismadár, mondja. A redőnytől az ágyig öt lépés. Még három. Kettő. Itt van.rnKicsit kivár, aztán lehajol. Becsukom a szemem. Mindjárt hozzám ér a haja. Csiklandozza a fülemet. -Adhatok puszit? -kérdi. rnPuszi. Magamban mindig nevetek a szón. Olyan muris. Ha leírom, jókedvem lesz. Mégsem szeretem. Tudom, hogy nem jó ez így. Anya nem ad, ha nem akarom, és én sokszor nem akarom, nem tudom, miért. De látom, hogy nézi a játszótéren az anyukákat. A puszisokat. A múltkor Lili húszig számolt, és mindegyik szám után rácuppantott az anyukája arcára. Szilvi néni nevetett, de úgy, hogy az összes foga kilátszott. Az én anyukám is velük nevetett, de észrevettem azt a furcsa árnyékot az arcán. Olyan, mint egy szürke fátyol. Ő nem tudja, de én látom. Nem akarom, hogy ma reggel is olyan legyen az arca. De megint jön az a hideg érzés. Feláll a szőr a karomon. Megrázkódom. Pedig annyira szeretném, hogy ma, legalább ma sikerüljön!rnVégül csak megsimogatja a hajamat. Érzem a meleg tenyerét a fejemen. Ott, ahol kisbaba koromban még nem nőttek össze teljesen a csontok. Mióta anya mesélt róla, sokszor tapogatom azt a részt. Talán nálam félrement valami, és nem forrt össze rendesen. Talán a tenyere egyszer meggyógyít. rnMég mindig nem jön ki semmi a torkomon. Látom, hogy néz. Vár. Mosolyogva sóhajt. -Maradsz még öt percet? -kérdezi. Bólintok. Legalább erre képes vagyok. Kimegy, hogy behozza a reggelimet.rnÉrzem, hogy egyre pirosabb lesz az arcom. Mint amikor a nagyiéknál sokáig néztem a kályhában a tüzet. Belekarmolok a tenyerembe. A tüdőmből mintha egy óriás keze szorítaná kifelé a szuszt. Érzem, hogy közeleg a meltdown. Összeomlásnak fordítják, pedig inkább olyan, mintha felrobbannék, aztán elolvadnék és szétfolynék. Miért pont én vagyok ilyen?rnAnya megint az ajtóban áll. Megnyugszom, ahogy meglátom a kék tálcát a kezében. A bal felső sarokban a víz, a jobban a kakaóm. Középen a sárga vitamin. Alatta a zabkásám, tőle balra a piros kistálon áfonya. Megint kapok rendesen levegőt.rnAz asztalomra teszi a tálcát. Beigazítja a sarkokat. Tudom, mi jön most. Gyere, egyél szépen, a kedvencedet hoztam. Aztán a ruhásszekrény felé fordul. Kiveszi a felső nadrágot. A kék zoknit a kék pólóval. Az ágyamra teszi őket sorban. Az alsónadrágot rám hagyja. Minden úgy megy, ahogy szokott. Nem kell izgulnom.rnAz asztal másik feléhez ül. Kihegyezi a ceruzáimat. Közben mondja a reggeli verset. A Szél és a Nap. Bár olyan lehetnék, mint a szél. Vagány. Gyors. Laza. De nem vagyok. Lehetek valaha egyáltalán?rnLassan felemelkedem. A tarkóm libabőrös. Egy pillanatra megbillenek. Aztán elindulok felé. Bal láb, jobb láb. Foltok ugrálnak a szemem előtt. Izzadni kezdek. Épp a kéket hegyezi. Színes lesz a keze, de most azért sem figyelek erre. rnMellé érek. Észre sem veszi, úgy belemerül a versbe. Annyira közel vagyok, hogy látom magam előtt az anyajegyét. Felhő alakú. rnPróbálom úgy tartani a szám, mint Lili a játszótéren. Lassan közelítek.rnAnya szeme úszik. Az arcához kapja a kezét. Aztán magához szorít. rnÉn pedig végre kibírom, hogy hosszabban öleljen. Anyanapon.rnrnrnrnrnrn