Döntős alkotások

Szilágyi Árpád: A hiány órája

Az állomás mögött, ahol a sínek úgy futottak szét az alkonyatban, mint elfelejtett mondatok egy régi levél végén, élt egy férfi, akit a város csak órásként ismert. Nem tudták a nevét pontosan; hol Ernőnek hívták, hol Bálintnak, attól függően, ki mikor beszélt róla. Ő maga sosem javított ki senkit. Úgy gondolta, a nevek csak ideiglenes címkék az emberen, mint a kabátra ragasztott poggyászcédulák.rnAz üzlete keskeny volt és mély, akár egy gyufásdoboz belseje. A falakon órák lógtak mindenféle korból: repedt számlapú zsebórák, komor ingaórák, egy kakukkos szerkezet, amelyből már évek óta nem bújt elő a madár. Mégis mind járt valahogyan. Ketyegésük összefolyt a levegőben, és aki belépett, annak olyan érzése támadt, mintha nem egy boltba érkezett volna, hanem valaki más emlékezetébe.rnNéha úgy érezte, az emberek sem különböznek nagyon a szerkezetektől. Van, akiben eltörik egy rugó, másban elkopik egy fogaskerék, és akadnak olyanok is, akik kívülről hibátlannak tűnnek, belül mégis régóta állnak.rnŐ csak annyit tudott biztosan, hogy vannak pillanatok, amelyek nem múlnak el akkor sem, amikor az idő továbbmegy nélkülük.rnEgy novemberi délutánon, amikor az eső finoman verte a kirakatot, egy nő lépett be hozzá. Sötétkék kabátot viselt, hajából vízcseppek hullottak a padlóra.rn– Megállt – mondta egyszerűen, és egy karórát tett a pultra.rnAz órás felvette. Régi darab volt, női kézre szabott, vékony bőrszíjjal. Nem a szerkezet hibáját nézte először, hanem azt, hogyan kopott meg az óra széle ott, ahol valaki hosszú éveken át hozzáérintette az ujját.rn– Mióta nem jár? – kérdezte.rn– Tegnap este óta.rnAz órás bólintott, mintha ez önmagában elegendő magyarázat volna az egész világ működésére. Csipesszel bontotta fel a hátlapot, közben a nő az ablak mellé állt. Az utcán emberek siettek az esernyők alatt, mindenki valami meleg fény felé igyekezett.rnA nő lassan végignézett a falakon függő órákon.rn– Mind működik? – kérdezte.rn– Többé-kevésbé.rn– És amelyik nem?rnAz órás halványan elmosolyodott. A nő nem értette.rn– Talán vannak olyan órák, amelyek nem azért állnak meg, mert elromlottak, hanem mert valamit őriznek.rn– És velük mit tesz?rn– Azokat is felhúzom néha. Nem az idő miatt. Csak hogy ne érezzék magukat teljesen elfelejtve.rnA nő erre nem felelt. Ujjával párát rajzolt az üvegre, majd gyorsan letörölte, mintha megbánta volna a mozdulatot.rn– Maga szerint – szólalt meg váratlanul – az idő tényleg múlik?rnAz órás nem felelt rögtön. Az ilyen kérdésekre nem lehetett szakmai választ adni.rn– Nem tudom – mondta végül. – Néha azt hiszem, csak mi mozdulunk el belőle.rnA nő elmosolyodott, de szomorúan, mintha egy régi seb húzódott volna meg a mosoly mögött. rnAz órával nem volt nagy baj. Egy apró rugó csúszott ki a helyéről. Az órás tíz perc alatt megjavította, mégis sokáig ült némán, mielőtt visszaadta volna. Az eső közben elállt. A kirakatüvegen túl már az este fényei derengtek.rn– Mennyi lesz? – kérdezte a nő.rn– Semennyi.rn– Miért?rnAz órás vállat vont.rn– Mert vannak dolgok, amiket nem pénzért javít meg az ember.rnA nő nézte őt egy ideig, mintha fel akarna ismerni benne valakit. Aztán lassan bólintott, felcsatolta az órát, és elindult kifelé. Az ajtóban azonban megállt.rn– Tudja – mondta háttal – ezt az órát az apám adta anyámnak, mielőtt elment. Harminc éve nem láttam egyiküket sem.rnAz órás kezében megállt egy pillanatra a csipesz.rn– És mégis hordja.rn– Az ember néha a hiányait hordja a legközelebb magához.rnAztán elment. Odakint a pályaudvar első reggeli vonata gördült be. Az ablakok sárga fénye végigsiklott a sötét utcán, majd eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott.rnAz üzletben egyetlen hang maradt: a százféle óra egyenetlen, makacs ketyegése. Mintha mind ugyanazt ismételné különböző nyelveken.rnHogy ami igazán hiányzik, az sosem múlik el teljesen.rnrnrnrnrnrn