Olvassa el a korábbi döntősöket!

2019 2018 2017

Somogyi Boglárka: Néha nem baj, hogy lerombolsz kicsit.

Van az a több emeletes házikó. Kaptál egy emeletet. A legfelsőt. Onnan a legszebb a kilátás. Olyan szépen berendeztelek. Nem loptam bele semmit, esküszöm. Úgy malteroztam, mint a kisangyal. aztán jött a szög, kalapács, közös képek, álmok. Kaptam cserébe vasárnapokat. Amikor nagyon csúnya módon nem mostam le az előző napi sminket és csak feküdtünk. Néha cigiztél, néha cigiztem. Semmit csinálni volt a legjobb. A szemed kristályos gyémántfényeire kelni és piszkálni, hogy nyisd ki újra.

Szereztem még függönyt, meg nem vettem parfümöt, mert megvettem azt a babzsák fotelt. Na de milyen fotelt?! Lassan tettem, szögről szögre. Amikor mondjuk a buszon utaztam, akkor berendeztem egy egész konyhát. A hivatalban sorban állva meg kifestettem egy szobát. Pedig retkes nagy szoba volt ám. Nem adtam fel. Soha. Mert a szabad gondolataim, nem voltak szabadok, de ez boldogabb dolog a szabadságnál, gondoltam én, mert nem láttam. Mert nem akartam látni.

Aztán hirtelen kész lettem és emeltem még egy szintet. Rád. Csak úgy, mert meg akartalak lepni, de féltem megmutatni, hogy gyerekesnek tartasz. Fehérre meszeltem az egész szintet. Tiszta és gyönyörű. Legalább is nekem tetszett. Úgy ordított, mint egy üres notesz, hogy írják már tele. Legyen már ráfestve valami. Tudod, borfolt, a szilveszteri pezsgőskupak nyoma a plafonon, zsírkréta, tenyérlenyomat, nemtudommiez folt, vér, rosszul bevert szög miatti lyuk, rúzs, hányás, alapozó, hajfesték, sár, korom, bármi, csak legyen benne élet. A miénk, a közös.

Aztán ki is lett festve. Mert az ujjamon a szinted kulcsaid pörgetve elmentem hozzád. Nem voltál otthon, de tudom, hol tartod a pótkulcsot, bent akartalak várni, és akkor nem bírtam ki, felmentem a lépcsőn... És... és te nem építettél semmit. Semmit. Nem tudom ebben a pillanatban fájóbbnak látja az ember, ha lenne ott valami, amit másnak építettél. De ez az üresség.

Aztán persze összeáll a kép, a jelek, kinek mi a fontos. Apró darabok, amiket a ködben nem látsz, mert akkor nem látsz, csak az orrodig. Gyorsítasz és falnak mész.

De persze egy ideig még nem hittem el, mit látok én sem. Hitegettem magam, hogy vettél egy telket valahol, máshol... álomországban.

Hazamentem, a fölső, tiszta szintre. Teleírtam a falat, olyanokkal, én naiv idióta, te meg egy ökör, feltartott középső ujjak, szokásos ilyenek. Az én hibám, dögölj meg... De hát... az ökrökre bukom. A bunkókra. A tuskókra, a pokrócokra.

Aztán fogom a kalapácsot és lerombolok mindent. Igen mindent. Tudom, nem szoktam ártani, rombolni. Talán ez volt a baj. Hogy én soha nem ártottam senkinek.

A romok tetején pedig felhúzod a térdedet és arra gondolsz, 10 perc alatt milyen könnyen leromboltál mindent. Csak takarítani lesz nagyon moslék. Nagyon-nagyon hosszú. De most megnyugodtál. Mára ennyi.

Következőleg amikor buszozol, ott lesz az a sok gondolat. A kísértéssel... építs. Rá a romokra, gondolj rá, na, küzdj, ennyivel feladod... Ülsz az okmányirodában, meg az orvosnál üveges tekintettel... Nem! Nem szabad!

Egy idő múlva a buszon felnézel az újságodból, leállítod a zenét, amibe folyton menekülsz. És nézed az embereket, a szemeket, az álmokat. Kipillantasz és bámulod a házakat. Mikor hazaértsz, felmész a lépcsőn. Viszed a söprűt, felkötsz egy kendőt, beraksz egy jó kis zenét és rájössz, elég volt.

Ő nem épít és nem is fog. Táncikálsz a szilánkokban, ugrálsz a vakolaton, beszívod a port. Tele leszel, mint a lapát. Kiüríted a helyet és rájössz, van egy szinted, egy üres, az alap megvan, a tudás a kezedben. Lehetne konditerem, varrószoba, műterem, olvasóterem, gardrób. Hmmm... Nem is tudom.

De mindegy, majd holnap a hetes buszon kitalálom.

És lesznek azon a falakon még foltok: izzadság, erő, virág, madarak, kulcsok, tollak.

És már nem is haragszom...

Néha nem baj, hogy lerombolsz kicsit.