Olvassa el a korábbi döntősöket!

2019 2018 2017

Benedek Róza Muriel: Havazás

A budai hegyen felfelé kanyarogva egyre fehérebb lesz a táj. Lent a téren a lehullott hó egyből szürke latyakká változik, de három megállóval feljebb már hófehér szemcsékkel vonja be a fákat, amitől a környék még távolibbnak tűnik a várostól, mint máskor. Látta a visszapillantóból, a szakadó hópelyhek függönyén át, hogy a mögötte álló nagy fekete terepjáró folyamatosan villog rá, előzze már meg a buszt, ami a megállóban előtte vesztegelt. Egészen szűkre húzta össze a szemét, érzékeny volt mindig, elvakította a fényszóró folytonos villogása. A busz nagy nehezen elindult, kicsit bizonytalanul a síkossá vált úton, a terepjárós már dudált, mi lesz már, induljon ő is. A következő megállóban félreállt a 21-es, feladta, az utasok leszálltak, előtte szabaddá vált az út. Minél közelebb ért, annál lassabban ment.

Késő volt már, ilyenkor már csak a háztól távolabbi, parkos részeken lehetett helyet találni, nem bánta. Mielőtt kiszállt, lehajtotta a tükröt, látni akarta az arcát, ellenőrizni minden a megszokott-e rajta, de nem volt képes megítélni. A sporttáskája a csomagtartóban volt, ahogy kiemelte könnyűnek tűnt, eszébe jutott, hogy a fürdőruhája benne száraz, pedig a szauna miatt maradt el ilyen sokáig. Kivette a fehér, flitteres bikinit a zacskóból, leguggolt és megmerítette a már két centisre nőtt hótakaróban. Rögtön átnedvesedett, csak a kis csillogó pelyheket kellett lesöpörgetni róla.

A ház mellett a kerítésen át látni lehetett a lenti fényeket, ahonnan jött, hosszú idő után ismét belül volt a városon, nem utcán vagy étteremben, hanem lakásban, igazán bent. Bort ivott, pedig kocsival volt, ilyet máskor nem csinált, de ma át kellett lépnie a határokat. Ült a puha fotelben a fiúval szemben, itták a szinte fekete, sötétbordó bort, zenét hallgattak és semmiségekről beszélgettek, mintha régi barátok lennének. Egészen feloldódott a férfi pillantásában, akit minden érdekelt, amit magáról elmondott, és amikor arról a régi játszótéri balesetéről mesélt, aminek nyoma ma is látszott a csuklóján, akkor többször végighúzta ujját az apró hegen és csak akkor engedte el, amikor bort töltött ismét kettejüknek.

Nehéz volt csak úgy elölről beszélnie valakihez, megszokta, hogy a másikat, akivel élt a legtöbb dolog untatja, ezért furcsa volt mesélni a gondolatairól, a vágyairól, régen nem szólt róluk senkinek, már magának is egyre ritkábban fogalmazta meg őket. Nem is tudta, hogy mennyi idő után jött el a pillanat, amikor egyszer csak felkelt, odaült mellé a kanapéra és a szemébe sem nézve, nem hirtelen, de nem is lassítva az időt, odahajolt és megcsókolta. Egy darabig úgy maradtak ott, ültek egymás mellett, éppen csak összeért a karjuk, nem szóltak semmit, nem kellett. A nagy faliórán látta meg, hogy eltelt az idő, ez volt az utolsó pillanat, amikor még elindulhatott, kiszaladt az előszobába, felkapta a kabátját, be sem gombolta, csak összehúzta magán és kilépett az ajtón. Az ablakban megmozdult a függöny, tudta, hogy figyelik, de nem akart visszanézni. Az eljegyzési gyűrűjét forgatta, próbált gondolatban is megérkezni oda, ahova tartott. Hirtelen indult el, csak a gyors, váratlan mozdulatokból tudott lendületet venni, ha elbizonytalanodott.

A férfi nem hallotta, hogy bejött, a tévét nézte elmélyülten, éppen vacsorázott. Köszöntek egymásnak, jó volt az edzés, szauna, igen-igen, kár, hogy nem voltál ott, mondta, miközben rázogatta csizmájáról a havat, a kabátot pedig az előszobai radiátorhoz vitte száradni. Nem fért el, rá volt terítve már a férfi sportnadrágja, meg a fürdőnadrág is, teljesen átázott, pár perce lehetett csak ott. Megdermedt egy pillanatra, rá akart gyújtani, kiállt az erkélyajtóba, egészen magára húzta, hogy ne szálljanak be a hópelyhek mind. Alatta volt a város, ő kívül, lent a másik élet. Csak a szélvihar zúgását hallotta, a huzat a pulóvere alá is hideget fújt, most vette észre csak, hogy mennyire fázik. A férfi már percek óta állhatott mögötte, de nem ért hozzá, csak amikor az arcát az övé mellé simította. Hosszan álltak így.