Döntős alkotások

Somogyi Katalin: Katicabogár

Trombita, ez volt a jeled az oviban. Mikor elmondtad, az már a negyedik randink volt, a Hangosban ültünk, és nekem baromira imponált, hogy téged mindenhol ismernek. Még arra is gondoltam, hogy biztos bejöttél előtte, és szóltál nekik, tegyenek úgy, mintha. Nem lepett volna meg, ha akkor is tudom rólad azt, amit most. Először nem akartál rá válaszolni, azt mondtad, már megint milyen hülye kérdéseim vannak, és amúgy is, miért számít ez. Azért, mondtam, mert azt mondta a pszichológia tanárom, hogy akkor ismered igazán a másikat, az összes apró, jelentéktelennek tűnő dolgával tisztában vagy, mint például az óvodai jele. Az a vicces, hogy a fiú, akivel utánad jártam, trombitált. Az volt a baj vele, hogy csak a hangszeren tudott játszani, rajtam nem, már a behangolással gondok voltak. Meg az is, hogy a Szatmáry Zsuzsival nagyon sokat röhögtünk rajta, hogy a trombita milyen idétlen egy hangszer. A Zsuzsinak mindig igaza volt, rólad is, azt mondta, kerüljelek el olyan messziről, amilyenről csak lehet. Sokszor mondtuk, hogy ő az okos, én pedig a szép, ez így van jól, ne cseréljük fel a szerepeket. Hát, én jó sokáig vártam vele. Onnan hittem, hogy szeretsz, hogy mindig odaadtad a kakaós csiga közepét, és hogy a legrosszabb napjaimon láttál a legszebbnek. Onnan, hogy a neten azt írták, aki a homlokomra ad puszit, sosem fog elhagyni. Mondjuk azt is írták, hogy a skorpióknak ez a szerelem éve lesz. Azt elfelejtették megírni, hogy kivel. Onnan, hogy bemutattál a nagymamádnak, aki megtanított szilvalekvárt főzni. Akinek a temetésére már nem mehettem el. Aznap, mikor próbáltam kinyitni a lekvárosüveget, az jutott eszembe, ha rád is szórtam volna egy kis szalicilt, vajon velem lennél még? El kéne már indulnom, tekintve, hogy azt sem tudom, melyik megállónál kell majd leszállnom. Te is mindig azt mondtad, hogy a tenyereden is eltévednék. Csak a hetes busz megállóit fújtam kívülről, pedig sosem volt arra semmi dolgom rajtad kívül. Az Astoriánál rohantam el sírva, de te visszahúztál, és megígérted, hogy minden más lesz. A Ferenciek terén nem kaptam virágot, pedig kétszer is elmondtam neked, hogy a néni az aluljáróban mennyire cuki, és hogy a tulipán a kedvencem. A Rudason mindig nevettünk, a Szent Gellért téren leptelek volna meg a szülinapodon, ha aznap nem metróval jössz. A Móriczon beesett a telefonom a csatornába, ezért sírva fakadtam, de te kiszedted nekem, és elvittél fagyizni. Igen, ez volt az a telefon, aminek kitörölted a számát. Jobban belegondolva már nem is emlékszem a többi megállóra, csak a Kosztolányira, mert ott csókoltál meg először, és mert utána oda jártam ki a legtöbbet, kacsákat etetni, és visszakapni egy darabot belőled, vagyis magamból. Nem kaptam. Na, de nem is ez a lényeg, nem szeretnék semmit a szemedre hányni, tényleg nem. Csak a hülye ember rágódik a múlton. Igazából csak azért írok, hogy megkérdezzem, hol tudom benyújtani a számlát? Hozzáteszem, ezt sem te adtad, úgyhogy igazán megbüntethetne valaki, aki ellenőrzi az ilyen dolgokat. Mármint, hogy kinek hány szívet szabad összetörnie egy életben. Egy ideig vártam a nyugtát, de mivel nem küldted el, összeírtam magam. A listán van tíz darab hurkapálca, azokból, amiket mindig elraktam, miután vattacukrot vettél nekem. Kilenc számla, ami a te nevedre jött. Nyolc darab kerámiakés, a teleshopból rendelted. Hét darab közös kép, bekeretezve. Hat darab zokni, aminek nálad van a párja. Öt visszamondott külföldi állás. Négy elpocsékolt év. Három hamutartó, az erkélyen, a konyhában, a garázsban. Két anyajegy az arcodon. Egy darab gyomorfekély, zárójelentéssel. Egy pár ezüstfülbevaló. Egy hónapos, kislány. Trombita, ez volt a jeled az oviban. Sosem kérdezted meg, mi volt az enyém.