Minden hajnalban.
Ugyanabban az időben.
Az ablakpárkányon.
Fél éve költözött a városba egy gurulós kölcsönbőrönddel. Azt gondolta, ha ezzel érkezik a címekre, másképp bánnak majd vele. Kedvesebbek lesznek hozzá. Megkínálják egy kávéval. Kevesebbért is kiadják a lakást.
Nem így lett. Mindenhol levegőnek nézték, csak egy-két helyen álltak fanyalogva szóba vele. Sehol nem kellett. Sem ő, sem a gurulós bőrönd. Valahogy túl szerencsétlennek látszott a fővárosi forgatagban. Túl egyszerűnek, aki még azt sem tudja, mi az a kaució.
Végül egy körfolyosós ház legfelső emeletén kapott szállást, közel a padlásfeljáróhoz. Kopott bútorok, lerobbant fürdőszoba, félig kibelezett rezsó a késsel barázdált asztalon. Nem volt kedve kipakolni a bőröndből. Igaz, nem is lett volna hova.
Nem szerette a körfolyosós házakat. Mindenhol szívesebben lakott volna, mint itt. Amint belépett a házba, tudta, hogy minden irányból őt figyelik. Lépéseit behúzott ablakfüggönyök rebbenése kísérte. Láthatatlan szemek követték, ahogyan felment a lépcsőn, végigsietett az emeleten, előkotorta zsebéből a kulcsokat. Még akkor is érezte a tekinteteket, amikor magára zárta az ajtót és arrébb tolta a biztonsági reteszt.
Néhány hete lakott már ott, amikor először hallotta a koppanásokat. Mozdulatlanná dermedt az ágyban. Lélegzetvisszafojtva figyelt, de a kopogás nem ismétlődött. Óvatosan fölkelt, odalopakodott az ablakhoz és kilesett. Senkit nem látott. Üres volt minden folyosó. Csöndes az egész ház. Visszafeküdt, de már nem tudott elaludni.
Másnap megismétlődött a dolog. És attól kezdve mindennap, újra meg újra. Ugyanabban az időben. Három koppanás az ablakpárkányon.
Figyelni kezdte a lakókat. Először az első emeleti családra gyanakodott. A folyosón élték az életüket, csak késő este vonultak vissza, s amikor ő fölébredt, már mindannyian újra a gangon ücsörögtek. Hangosak voltak és koszosak, egyik cigaretta követte a másikat. Egy fiatal fiú is tartozott hozzájuk, vele néha a lépcsőházban is összefutott. Megijedt, amikor a fiú először ráköszönt. Csakis ő lehet, gondolta, de nem mert odamenni hozzá. Aztán egy nap a fiú eltűnt, a koppanások pedig tovább folytatódtak.
Hétvégeken ki sem mozdult a lakásból. Odatapadt az ablakhoz, és órákon át leskelődött. Hamarosan kiismerte a lakók szokásait. Tudta, ki mikor ébred, s mikor fekszik le. Fölismerte az egymáshoz tartozó személyeket. Előre megjósolta, ki mikor nyit ablakot, mit vesz a sarki közértben, mit főz majd aznap, s milyen gyakran viszi le a szemetet. A megfigyelt szokásokból tovább építgette egyre burjánzó gyanúját. Két hétig az első emeleti öregfiúra is gyanakodott, de ez hamis nyomnak bizonyult, mert a kopogások akkor sem szűntek meg, amikor az öregfiút elvitte a mentő. Akkor a gyanú átterelődött a másodikon lakó szomorú asszonyka férjére, de róla meg kiderült, hogy kilencnél előbb soha nem kel föl.
Egyre idegesebb lett. Már nem is az érdekelte, ki kopoghat, azt akarta tudni, mit akar. Sorra gyártotta a jobbnál jobb teóriákat. Végül eljutott odáig, hogy a hajnali kopogás nem más, mint jól összehangolt merénylet ellene. A ház lakói azért fogtak össze, hogy elüldözzék őt innen.
Ezt nem fogja engedni. Elhatározta, hogy életében először kiáll magáért. Beszerzett egy hosszú nyelű kést, és készen állt rá, hogy a következő hajnalon fölrántja az ajtót, és megkérdezi a hívatlan látogatót, mit akar. Egész éjszaka nem aludt. Ahogy közeledett az időpont, egyre erősebben remegett a keze.
Tudta, mikor kell elkezdeni a visszaszámlálást.
Pontosan akkor nyomta meg a kilincset, amikor a harmadik koppanás véget ért.
Kését magasra emelve kiugrott a folyosóra.
Szárny suhant el a feje fölött. Odakapott. A madár felrikoltott.
Egy dió hullt az ablakpárkány alá. Végiggurult a folyosón, a vaskorlátnak ütközött, majd zuhanni kezdett lefelé.
Pattogott néhányat odalent, majd darabokra tört az udvar macskakövein.
