Máskor is jött, udvarolni kezdett nekem. Megmondtam, hogy utálom a bajszos férfiakat. Meg sem lepődött, csak mosolyra húzódott a szája. A faluban azt rebesgették rólam, hogy bevehetetlen vár vagyok. Én voltam az első lány, aki nadrágot varrt magának. Mit tehettem volna? Nagy volt a hó, fázott a lábam. A falu meg messze volt a gátőrháztól. A fürdőruháról meg már ne is beszéljünk. Kétrészeset varrtunk magunknak. Inkább nem is ecsetelem, hogy néztek ránk a Tisza-parton. Még édesapához is elmentek, hogy szóvá tegyék, miben jár a lánya. Bizony, el sem tudod képzelni, milyen nagy dolog volt. Úgy kifeküdni a strandra, hogy az embernek látszik a hasa, elképzelhetetlen.
Amikor legközelebb eljött a gátőrházba, mindenki mosolygott és őt nézte. Nem tudtam, hogy miért. Aztán odasúgták: nem látod? Nincsen bajsza. És tényleg, levágta. Ahogy rám nézett, csak nevetett. Már nem volt kifogás, jóképű volt. Hozzámentem, de nem vettem fel fehér ruhát. Másnak jól áll az, de leszögeztem, hogy én nem öltözök majomnak. Kéket viseltem. Húzd arrább azt a széket, a sparhelt mellett melegebb van!
Mindig olyan jó humora volt. Sosem volt szomorú. Veled is mindig viccelt. És, hogy szerette a rizskásalevest. Emlékszem, mikor anyáddal olvasták a Rozsdatemetőt a szobában. Olyan hangosan kacagtak, hogy nem tudtam eltalálni, mit csinálnak. Amikor megmondták, hogy beteg, és már nem sok van, csak pár hónap, inkább kiment kapálni. Persze, nem tudták, hogy milyen erős, hogy nem hónapok, hanem több mint tíz év. Piszkáld meg a tüzet, kislányom, el ne aludjon!
Mikor kimentünk a Mentettrétbe megnézni a földet, hazafelé lerobbant a motor. Motorral mentünk ki, ő vezetett, én mögötte ültem. Elindultunk gyalog, én természetesen mérgelődtem, hogy most mennyit kell gyalogolni, sötét lesz, mire hazaérünk, a gyerek otthon van, anyukáéknak vacsorát kell adni, és még az eső is szakad. Holnap pedig tenni kell fel a barackot lekvárnak, korán kell kelni. Mondtam a magamét, ő meg csak mosolygott, fogta a vállam. Mentünk a gáton, az eső meg annyira esett, hogy alig láttam, egyre gyorsabban gyalogoltam, egyszercsak elestem és lecsúsztam a gátoldalon. Ő meg ott nevetett a gát tetején: nem értem, mi bajod, itt is milyen gyorsan leértél. Akkor már én is nevettem, végül is mi bajon lenne, legalább holnap nem kell locsolni. Hát igen, nélküle már nem ugyanolyan. Menj haza most már, gyerekem, késő van, én is elfáradtam. Jó éjszakát.
Fekete haj, kék szem. Erős voltam. Szegedig is elmentem biciklivel. Még most is szeretnék, de már nem megy. Sőt, gyerekkorunkban egy rossz ladikban eveztünk, mikor áradt a Tisza. Neki pedig az a gyönyörű mosolya. Még a haja sem őszült meg soha, mindig szép barna haja volt. Már kiegyenesedni sem tudok. A hajam pedig fehér, pont mint anyukának volt. Persze, itt van elöl ez a fürt, ez még fekete, ez megmaradt. És ezek a fényképek. Már nem így nézek ki. Ő pedig nincs itt. Kezd kialudni a tűz, rakok még rá. Nem hozok be fát, már sötét van odakint. Nem baj, jók lesznek ezek is.
