Olvassa el a korábbi döntősöket!

2019 2018 2017

Nagy Eszter Hanna: A Papírváros

„Merüljön el az ötcsillagos kényelemben és élvezze Európa legszebb városai lélegzetelállító látképét az MS Panorama fedélzetéről!”, hirdeti a felirat a Budai vár képe fölött a prospektuson, amellyel a masszőrlány a kiömlött sört próbálja meg éppen felitatni. A kikötött hajó lágyan ringatózik alattunk és az jár a fejemben, hogy ugyan az ötcsillagos kényelemből a személyzeti kabinokban nem sokat tapasztalni, az éjszakára kivilágított város látványára a legénység számára fenntartott hátsó fedélzetről sem lehet panasz.

Aztán Lizára gondolok, arra, hogy már öt hete nem találkoztunk, de ha minden rendben megy, holnap hajnalban mielőtt továbbhajózunk nyugatnak láthatom egy fél órára. Elnézek jobbra, arra amerre Szandráék lakását sejtem, de persze nem látok messzebb a felénk tornyosuló InterContinental-nál. Elmúlt éjfél, Liza már biztos összekuporodva alszik a kis fehér ágyában (lassan kinövi, újat kell venni abból is), egyik kezében a Jánosmedvével, másikban a zseblámpával.

A varázspálca. Még csak nyolc éves, de már teljesen egyedül kiolvasott négyet azokból a harrypotteres könyvekből. A zseblámpát egy halom lom alól ásta elől a pince mélyéről és hangosan ujjongott, amikor beleraktuk az elemet és kiderült, hogy még mindig működik. Azóta mindenhova magával hurcolja, ez az ő varázspálcája. Szinte az összes varázsigét betéve tudja a könyvekből, de persze a világítós varázslat a kedvence. Lumos, kiáltja lámpaoltás után az ágyban fekve és a vakító fény betölti a szobát, majd hangos Nox parancsszóra újra minden sötétbe borul. Lumos, mormolom magamban most én is halkan.

- Szóltál? – kérdezi a masszőrlány és szív egyet a vékony cigijéből, majd meg sem várva a választ hozzáteszi:

- Azért ez a város akkor is rohadtul szép.

- Szép, az, hogy áradna meg a Duna és söpörné el a francba az egészet. – dörmögi a korlátnak támaszkodva a matróz miközben a sörösüvege címkéjét vizslatja, sorban a kilencedikét ma este.

- Ez itt – itt egy félkört ír le a karjával a Lánchíd és a Parlament irányába, majd a hirtelen és túl heves mozdulattól megtántorodik és csak a korlát akadályozza meg abban, hogy eldőljön, mint egy darab fa – ez kirakat, Patyomkin-város, csak kartonpapír meg színes festék. Az igazi város nem itt kezdődik, az beljebb van, a fűtetlen szobákban meg a rohadó kórházi osztályokon, de persze oda nem szerveznek csoportos városnéző túrákat meg ott nappal is félhomály van, nincs ám ilyen szép nagy reflektorokkal megvilágítva, mint ez itt.

A masszőrlány zavartan ásít, majd feláll, neki aludnia kell, holnap reggel nyolckor már jön az első kuncsaftja. A matróz felhajtja a maradék sört, majd ő is eltántorog a kabinok irányába. Nézem Budapestet és káprázik a szemem. Egy pillanatra mintha Liza kihajtós könyveit látnám: a Parlament, a Lánchíd, a Halászbástya, mind, mind papírból van, amelyet valaki aprólékosan formára vágott, befestett arany és barna temperával és odaragasztott a fekete égboltra. Becsukom a szemem és arra gondolok, amit a matróz mondott, hogy megárad a Duna és magával viszi a várost, le egész a Fekete-tengerig, vagy még tovább, ki tudja meddig. És már érzem is, ahogy bugyog alattam a víz és hullámozva emelkedik vele a hajó, a gangos házakban alvó emberek észre sem veszik, ahogy a folyó halkan szökik a magasba, már a rakparton folyik végig, szelíden végigsimítja a házak falát és befolyik a kapuk alatti résen, a toronyházak pedig, amelyek, igen, most már egész biztos, nem káprázat volt, valóban egytől egyig színes papírból vannak, megszívják magukat nedvességgel, majd mikor már nem bírják tovább tartani a víztől elnehezült testüket, lágyan, egyik a másik után, belehanyatlanak az ezüstösen csillogó Dunába, ahol aztán megannyi puha, színes darabra mállanak szét.

Egy autó dudál a rakparton. Kinyitom a szemem. Alattam a víz nyugodtan folyik a medrében, előttem szilárdan tornyosul a parlament épülete. Az órámra nézek: 00:59. Lassan visszaszámolok tíztől, majd halkan azt mondom: Nox. A város, mintegy varázsütésre, sötétbe borul.