Olvassa el a korábbi döntősöket!

2019 2018 2017

Lauer Gábor: Toll

„EGY HÖRCSÖG.” Gyorsan leírta, mielőtt lelkiismerete egy hidegrázással jelezte volna, hibát követett el. Ez már a negyedik kívánsága volt, mióta megtalálta azt a furcsa tollat, mióta rájött, hogyan is működik, és még nem akadt köztük semmi igazán hasznos. Semmi olyasmi, mint a „Szűnjön meg az éhezés!”, vagy a „Ne legyen több háború!”. Sőt, még csak egy nyamvadt „Legyek ötös matekból év végén!” sem. Bár utóbbi legalább tervben volt. Szóval „EGY HÖRCSÖG.” Még jóformán be sem fejezte a G betűt, mikor neszezést hallott a szekrény alól. Tudta, hogy mi az. Megint sikerült a mutatvány. Az állatka hamarosan fel is bukkant, miniatűr gombszemeivel pásztázva a számára új világot. Hát így működött. Mindenféle csinnadratta nélkül. A dolgok egyszer csak ott teremtek, mintha egy másik dimenzió ajtaján rossz lenne a zár, és csak úgy be lehetne lökni.

A fiú letette az írószert, némi üldözés után elcsípte a hörcsögöt, majd betette a rég üres akváriumba. Aztán újfent asztalhoz ült. Bár énjének egy része azonnal istent játszott volna, másik része megakadályozta ebben. Az inkább a tollat vette volna szemügyre. Ő győzött.

A holmi ósdi töltőtoll volt, aranyszínű felületén éles, sárga csíkba tömörült az asztali lámpa fénye. Ha nincs ez a szín (meg persze ha nem botlik meg éppen ott), talán fel sem tűnik neki a lépcsőházi virágtartó mögött.

Hirtelen ötlettől vezérelve szétcsavarta. Látni akarta a tintatartályt, a forrást, amelyik a pohár kólának, a sonkás szendvicsnek, a teli pénztárcának, meg a hörcsögnek ajtót nyitott a semmiből. A lötty fekete volt benne, akár az előszoba esős éjjeleken, és sűrű, mint a csend véletlen hajnali ébredések idején.

– Hogy csinálod, hmm? Hogy a pokolban csinálod? – kérdezte szórakozottan új barátját a fiú, miközben összerakta, amit szétszedett. Úgy érezte, ideje újra leírni valamit. – Bizony! De most gondolj végre másra is! – suttogta lelkének jobbik fele, az, amelyet a haverok elől gondosan titkolni igyekezett, az, amelyet inkább a szüleinek tartogatott. Főleg, ha vetetni akart velük valamit. – Ezek után erre nem lesz szükség, hisz bármi a tiéd lehet – villant át az agyán, megbűvölten markolva a furcsa tollat, aztán a hegyét a papírhoz illesztette. – Egy saját még belefér – jelentette ki, kicsit valószínűleg önmagát is győzködve, majd kuncogva hozzátette – Vagy mondjuk néhány.

Agyának egy hátsó, kis kamrájában ott motoszkált ugyan a gondolat, mi van, ha elfogy a tinta, és valahogy elmarad a világmegváltás, de volt valami, amit nem hagyhatott ki. Szépen formálta a betűket. Úgy koncentrált, hogy a nyelvét majdnem elharapta közben. „SZERESSEN BELÉM!” Ezt kanyarította rögtön a hörcsög alá. A nevet nem muszáj elárulnia – gondolta, az a toll, amelyik dimenziókat nyitogat és logikát feszeget, tudni fogja, kiről van szó. Miközben nyugodt szívvel ismét letette a holmit, hátradőlt székében, élvezte a szobáját betöltő remény rózsaszín szagát, és elképzelte, vajon mi fog történni, ha találkozik másnap a lánnyal. Ekkor történt a baj.

Nagy nyugalmában meglökte az asztalt. A lámpafény ideges remegése végigfutott a szobán, a toll meg hirtelen gurulni kezdett. A fiú megpróbálta megállítani, sebesen felé kapott, de elkésett.

– Ne törj össze! – szuggerálta óriásira nőtt szemekkel, miközben követte a tárgyat lefelé. Az azonban összetört.

Elemi erővel ragadta torkon a kétségbeesés. Nála volt a bölcsek köve, és rosszul használta. Nem csinált semmi hasznosat vele. A földre vetette magát. A tinta kis pocsolyába gyűlt a toll darabjai közt, a fiú pedig gyorsan belemártotta ujjait. Aztán írni kezdett. Lelkiismerete vezette kezét a padló felett.

LEGYEN. Eddig oké, motyogta önmagának. MINDENKI. Igen, ez is jó, sziszegte, miközben ujjaira kente a lötty maradékát. ÚJRA. Leírta a harmadik szót, majd elkezdte volna az EGÉSZSÉGES-t, de elfogyott a tinta. LEGYEN MINDEKI ÚJRA – olvasta el művét a fiú, aztán puhán kinyílt valami ajtó egy másik dimenzión, ő pedig átsuhanva rajta újszülötté zsugorodott.